Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Viktor Jerofejev: A jó Sztálin

Ritka, mégis áhítat-teljes élmény, amikor az ember rádöbben, hogy egy nagy szellem jelenlétét tapasztalhatja meg, még ha csupán annak írásművében is. Márpedig pontosan ilyen élményben részesített Viktor Jerofejev legújabb regénye, mely egyrészt James Joyce forradalmian modern önelemző regényét, az Ifjúkori önarcképet, másrészt Esterházy Péter némileg hasonló témájú Javított kiadását juttatja eszembe.

Jerofejevnek, a mai orosz próza egyik jeles képviselőjének, akit 1979-ben, amikor kizárták az Orosz Írószövetségből, többek között Kurt Vonnegut, John Updike, Arthur Miller és Edward Albee vett védelmébe a New York Times hasábjain, a kisujjában van az írás tudománya.
Napjainkban – a lassan évszázados információs forradalom, és a posztstrukturalista iskolák fráziskiüresítő kritikai ténykedése után – nehéz nem tudatos klisékben fogalmazni, így az önéletírást hol önállóan is megálló novellácskák, hol drámai dialógusok, vagy kurta drámai kiszólások, hol pedig az írás filozófiájára vagy magára az írásaktusra reflektáló metadiskurzusok szakítják meg.

„Metropolos” múltjához híven az író nem futamodik meg az obszcén vagy vulgáris szavak, jelenetek elől, és kimódolt hanyagsággal keveri, váltogatja a magasztos passzusokat az erotikus, már-már a perverzbe hajló epizódokkal. Mégsem esik bele az öncélú polgárpukkasztás – a modernizmusnak a posztmodernbe is átörökített, legnehezebben elkerülhető – csapdájába.

A történet, a visszaemlékezés maga a testi és lelki öntudatára ébredő, majd kiteljesedő író meghasonlásig relativizált világát mutatja be, aki – a sors kegyéből, avagy sorscsapásként felfoghatóan – kivételezett helyzeténél fogva nem tehetetlenül, puszta bábként elszenvedve, hanem – ha nem is tevékeny, mindenesetre megtapasztaló – szereplőként vesz részt egy totalitárius rendszer mindennapjaiban.

A címbéli „jó Sztálin” szimbolikus apafigura – istenség és atyuska is egyben –, akinek textualizált, vagyis szöveggé tett megtestesülése az író Jerofejev diplomata édesapja: a szovjet rendszert mintegy a rendszeren kívül, felül állva képviselő, szeretetre méltó, ugyanakkor a gyermeki lázadás ösztönös célpontjaként megjelenő freudi jelkép.
Jelképes az a fiktív, archetípusos apagyilkosság is tehát, amely A jó Sztálin lapjain kibontakozik. Az apa politikai halálával váltja meg fia jövőjét, hogy az a hatalom hazug és gyilkos erőfitogtatása, a művészi meghurcoltatás ellenére végül valódi íróvá lehessen.

Merhetem vajon Dosztojevszkijhez vagy Tolsztojhoz hasonlítani Viktor Jerofejevet? A párhuzam annyiban mindenképp helytálló, hogy – akárcsak e nagy elődök nagy művei - A jó Sztálin is elgondolkodtatóan magával ragadó, az egyénit és egyedit valóban általános érvényűvé átlényegítő, a jelen koron messze túlmutató regény, de hogy ez elegendő-e a klasszikussá váláshoz, azt ki-ki maga döntse el, és ítélkezik róla az idő is.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
A jó Sztálin
Az élet öt folyója


Galamb Zoltán - 2005. június 1.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
A szerző (Viktor Jerofejev) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!