Főkép

Terry Pratchett A mágia fénye című regénye ott kezdődik, ahol az előző rész – A mágia színe – véget ért. Mondjuk ez elsőre nem is olyan nyilvánvaló. Pratchett soha nem fordított sok figyelmet a logikus cselekményszálra, így felfoghatjuk mondjuk egy egyszerű „váratlan fordulatnak”, hogy a főhős egyik pillanatban még zuhan lefelé a világ pereméről, a másikban pedig a korong közepén lóg egy fenyőfáról.

Persze ezen nem csak mi lepődünk meg, hiszen Széltoló, akivel a „váratlan fordulat” megtörtént, még ennyire se érti az egészet. Ennek ellenére nagyon örül neki. Nem is csoda, hiszen egy fenyőfáról lezuhanni még mindig sokkal kellemesebb, mint a világ pereméről. És aki már olvasott Széltolóról, az nem feltételezte, hogy le tudna mászni arról az elgyötört fenyőről. Miután a gyorsabbik lefelé vezető utat megtette, tovább folytatódnak a lökött varázsló kalandjai. Társa, a Korongvilág első turistája, Kétvirág, aki továbbra is ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megtekintse a környék nevezetességeit, legyen szó emberáldozó druidákról, vérszomjas trollokról, vagy bármely más életveszélyes jelenségről.

Izgalmas és mulatságos körútjuk közben azonban az egész Korongvilág veszélybe kerül. Az égen ugyanis feltűnik egy csillag – mellesleg vörös, de ne gondoljunk semmi rosszra –, amely minden egyes nappal egyre nő. Mintha a Nagy Atuin pont a csillag felé hurcolná roppant hátán a korongot. A csillag még magában nem is lenne olyan vészjósló, hogy őrült világvége-szekták alakuljanak, de az ezzel párhuzamosan növekvő hőmérséklet, és a varázslók apadó hatalma már épp elég lökés a Korongvilág amúgy is kissé hibbant lakóinak, hogy pánikba essenek.

Ez a pánik pedig sokféleképpen nyilvánul meg, de mindig csak úgy, hogy az Széltolóra ártalmas legyen. Először is üldözni kezdik a varázslókat. Ő persze hiába magyarázza, hogy egy árva varázslatot sem tud, ez nem zavarja az őrült szektásokat. Másodszor mindenkit üldözni kezdenek, aki nem csatlakozik hozzájuk. Ez persze már nem csak hősünket zavarja. Szerencsére (?) a fejében lapuló hatalmas varázslat útba igazítja, hogy mit is kell tennie, így hát elindul Ankh-Morporkba, hogy megmentse a világot.

A kalandok során egy új társ is csatlakozik a kicsiny csapathoz, Cohen a barbár személyében, aki a leghatalmasabb harcos volt a történelem folyamán. Ugyan még mindig eléggé hatékonyan forgatja a kardot, ám 80 éves izületei bizony már nem bírják úgy a strapát, mint eddig. Nem is beszélve a lumbágóról, ami mindig a lehető legrosszabbkor jön elő.

Akik szeretnének még egy adagot kapni Pratchett humorából, vagy még nem ismerik az írót, de szeretnék megnézni, hogy mit lehet kihozni a fantasy-paródia műfajából, vagy éppen csak nevetni szeretnének, azoknak mindenképpen ajánlott a könyv. Remek darab, melyben Pratchett hozza a tőle megszokott stílust és minőséget.

A szerző életrajza