Főkép

Napjainkban világszerte ritka az olyan ifjú – valóban ifjú – költő, akinek debütáló kötete, ha nem is zajos, de nyilvánvaló közönségsiker, és még harmincéves kora előtt rangos elismerésben részesül. Az immár József Attila díjas Varró Dánielre mindkét kitétel igaz. Varró Dani költészetével először az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsész-lapjában találkoztam, és rögtön megfogott a keresetlenségében is tökéletes metrika és rímelés, s a Karinthyéval vetekedő stílusérzék, hiszen verseit paródiának, humoros rigmusoknak szánta. Így, amikor megjelent az első versgyűjtemény, mely a meghökkentő Bögre azúr címet viseli, szinte egy szuszra végigolvastam a néhol hangos kacagásra késztető versikéket.

Az efféle humoros költészet persze nem példa nélküli a magyar irodalomban. A már említett Karinthy Frigyesen kívül több költő is maradandót alkotott ebben a műfajban. Egy Ferencz Győzővel folytatott televíziós kerekasztal-beszélgetésben a neves irodalomtörténész azt mondta el Varró Dániel kapcsán, hogy a nem oly távoli múltban az utolérhetetlen humorú Romhányi József mellett a Philipp István–Bárány Ferenc szerzőpáros is sikerrel próbálkozott a rekeszizom-próbáló rímekkel.

Második kötetével most már Varró Dániel is bizonyította, hogy felesleges temetni az igényesen humoros költészetet. A verses meseregény ugyanakkor határozott előrelépés a bemutatkozó kötet stílusparódiáihoz képest, hisz az utóbbi műfaj művelése rendkívül „veszélyes üzem” – ha nem sikerül mellette önálló mesterfogásokból és témákból is hiteles és nívós anyagot összegyúrni, a versfaragóból nem lehet más, csupán százarcú epigon.

Ám ahogy vérbeli mai – kockáztassuk meg, hogy posztmodern? – alkotóhoz illik, nem maradhat el az utánzás, a visszafogott polgárpukkasztás és az önirónia sem. A kötet szinte tobzódik a stílusátvételekben, nyílt és bújtatott utalásokban, önreflektáló passzusokban. Puskin, Milne vagy József Attila versformái és az eposzok kimért időmértékes verselése mellett találunk limerickeket (melyek közül kettő átemelés az első kötetből), pittyegő mobiltelefont, internetes vírust és email-üzenetet, pukkoló sarkadi urat, de megjelenik Darth Vader és Harry Potter is.

Ami mégis leginkább egyedivé teszi a verseket, az Varró Dániel nem egyszer minden szabálynak fittyet hányó nyelvhasználata – a klasszikus és a modern, gyakran szlengbe hajló szókincs keveredése, a rímekhez kifacsart vagy a kisgyerekek nyelvi találékonyságát idéző szóalkotások, no meg a sokszor meghökkentő hasonlatok és képzettársítások.

A Túl a Maszat-hegyen a jellegzetesen napjainkhoz köthető háttér ellenére kortalan mű, akár a Micimackó, a Misi mókus kalandjai, vagy éppen a Harry Potter regények – óvodás kisfiútól a nagymamáig bárki számára élvezetes lehet.
Épp ezért nem is tudom eldönteni, ki élvezi jobban a könyvet: vajon a gyerekek, akik végighallgatják Muhi Andris és Maszat Janka gyermekien bájos és butuska történetét, vagy a szülők, akik hosszú idő óta először vehetnek kezükbe olyan mesét, ami valóban hozzájuk és az ő életükről, mindennapjaikról is szól.