Főkép

Az 1923-ban született amerikai regény- és drámaíró, Joseph Heller első regénye korszakalkotó, groteszk, mégis zseniálisan ábrázolja a háborút. A háborút, mint őrült gépezetet, amelyben mindenki őrülten viselkedik, és amelyből akkor sem lehet kikerülni, ha valaki őrült, és akkor sem, ha valaki normális. Ez a 22-es paragrafus csapdája. És egyben világunk abszurditásának egyik legtökéletesebb megfogalmazása.

Joseph Heller a ’60-as években uralkodóvá vált abszurd, entropikus regény képviselője, a John Barth–Donald Barthelme–Thomas Pynchon–Kurt Vonnegut vonulathoz tartozik. Az 1961-ben megjelent regényében, amely keletkezését olyan klasszikusok inspirálták, mint Norman Mailertől a Meztelenek és holtak, James Jones Most és mindörökkéje, és Céline Utazás az éjszaka mélyére című regénye, először vált regénytémává a mindennapi létezés fortyogó káosza.

A szerző saját háborús élményeiből (bombázó hadnagyként hatvan bevetésen vett rész Olaszország fölött) merítkező regénye megújította a háborús regényt, hiszen nem a háború szörnyűségeiről, a hadászati mozgásokról, a katonák szenvedéseinek naturalisztikus bemutatásával foglalkozik, hanem a háború önmagába visszatérő esztelenségéről szól. Ennek megfelelően vonultatja fel az önmagából kifordult világ abnormális társadalmi típusait, akik logikailag torzított kiindulópont után, a torzított logikán belül logikusan cselekszenek. Az ábrázolt világ torzultsága, érzéketlensége, kommunikációra képtelensége, romlottsága és cinizmusa a szabad asszociáció és időkezelés eredményeképpen lesz olyan sokkoló. Olvasás közben sokszor felmerült bennem a M.A.S.H. című film, illetve filmsorozat, sőt, olykor Samuel Shem Doktorgyár című regénye is fel-felvillant, bár az említett művekben szereplő dolgok elbújhatnak az itt olvasható furcsaságok mellett.

A cselekmény színhelye egy földközi-tengeri amerikai légitámaszpont, a II. világháború olasz frontján. Itt állomásozik többek között a bombázópilóta Yossarian kapitány is, aki az egymás utáni bevetések szörnyűségei, a folyamatos rettegés, és bajtársai halálának látványa elől a kórházba menekül. Itt találkozik azzal a sebesülttel, aki tetőtől talpig be van bugyolálva, és egy palackból folyadék csöpög a kötései alá, alul pedig egy hasonló edénybe távozik a nedvesség. Egy ápolónő időnként megjelenik, és megcseréli a palackokat. A betegek pár nap után megkérdőjelezik azt, hogy van-e egyáltalán valaki a kötések alatt. Aztán itt van Milo, az ellátásért felelős tiszt, aki eladja az ejtőernyőket, mert eszményi alsóneműt lehet belőlük varrni. Hát ez sem igazán hősies hozzáállás.

Heller keserű, groteszk alkotása sokkal érdekesebb képet fest a háborúról, illetve a háború emberekre gyakorolt hatásáról, mint ahogy azt megszokhattuk. Lehet, hogy humorral tényleg könnyebb túlélni a szörnyűségeket, de attól a szörnyűségek még nem válnak meg nem történtekké. Mindenesetre a történet felkeltette a filmesek érdeklődését, aminek eredményeként 1970-ben nagysikerű film készült belőle. A forgatókönyvet Buck Henry írta, a rendezői székből Mike Nichols irányította az eseményeket és az olyan színészeket, mint Alan Arkin, Martin Balsam, Richard Benjamin, Orson Welles, Arthur Garfunkel, Jack Gilford, Bob Newhart, Anthony Perkins, Paula Prentiss, Martin Sheen vagy Jon Voight.

Furcsa, hogy bár A 22-es csapdáját a kritika az egyik „legbecsületesebb” háborúellenes filmnek tartja, mégsem lett olyan sikeres, mint a Robert Altman által ugyanabban az évben rendezett M.A.S.H. Viszont az vitathatatlan, hogy a „22-es csapdája” kifejezés szállóigévé vált: minden olyan helyzetre alkalmazzák, amiből nem lehet kikeveredni.