FőképHa egy történet halállal kezdődik, annak nem lehet jó vége. Igaz, hogy Márquez jelen kisregényében – vagyis inkább rendhagyóan hosszú novellájában, hiszen a szerkesztési elv és a téma egyaránt ez utóbbira enged következtetni –, a konkrét halál már csak emlék, bármily friss legyen is az. Velünk marad viszont az elmúlás mindenütt jelenlévő, megfoghatatlan betolakodóként lappangó szelleme.

Akárcsak az 1982-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott kolumbiai szerző méltán leghíresebb regénye, a Száz év magány, ez a történet is az Aureliano Buendía nevéhez fűzhető fiktív polgárháború utáni erkölcsi, egzisztenciális meghasonulást boncolgatja.
Főhőse a remény, büszkeség, becsület és éhhalál között vergődő ezredes, akinek egyetlen kincse az idő előtt elhunyt fiától örökölt harci kakas. Élete, mindössze feleségére és magára fogyatkozott családjának fennmaradása az immáron húsz éve nem folyósított nyugdíjtól függ, ami – Beckett Godot-jához hasonlóan – látszólag sohasem akar megérkezni; talán nem is létezik.

Márquez lassanként adagolja, csepegteti az információt, s így a cselekmény mintegy közelképből fokozatosan panoráma felé hátráló kameraként mutatja egyre teljesebben a reménytelennek tetsző helyzetet. A szereplők néhány vonással felvázolt jellemek, ám az efféle takarékosság nemhogy elvesz, inkább hozzáad a mű értékeihez. A cselekmény kibontakoztatásához szükséges mozzanatok éppily visszafogottsággal, szinte minimalista felfogásban épülnek bele a történetbe.

Márquezt főképp azért érdemes olvasni, amiért Hessét vagy Márait is. Nem elsősorban a történet ragad meg minket, sokkal inkább a nyelv, a megfogalmazás szépsége és tömörsége, valamint az elgondolkoztató helyzetek és mondanivaló. Ha bárkinek akad egy mozifilmnyi ideje, amit nem semmitmondó valóság-showk vagy szappanoperák szellemileg csöppet sem megerőltető bámulásával szeretne tölteni, bátran ajánlhatom neki ezt a rövid kis remeket.

Kapcsolódó írás:Gerald Martin: Gabriel García Márquez: Egy élet