Főkép

Ez a Maigret történet a sörrel tálalt esetek közé tartozik. 1965 augusztusának végén ugyanis kedvenc rendőrünk nem kívánja sem az almapálinkát, sem a konyakot, inkább jóféle sörrel oltja szomját, miközben a nyári hőségtől tikkadt Párizs utcáin éppen soros ügyét próbálja megoldani. Ráadásul orvosának szigorú előírásait követve csupán három pohárral engedélyez magának a habos italból – pedig időnként úgy érzi, ennél jóval többre lenne szüksége. Még jó, hogy a pipázással kapcsolatos tilalmakat esze ágában sincs betartani, elvégre nem lehet évtizedes szokásokat egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.

Ilyen például az ebéd szentsége, amit rendszerint otthon, felesége társaságában fogyaszt el (hacsak vidéki kiküldetés, vagy valamely ügyének végkifejlete máshová nem szólítja). Az asszonynak amúgy is fontos szerepe van, hiszen minden esetét megbeszélik, és bár ez természetesen nem azt jelenti, hogy közösen találják ki a következő lépést, azért ez is hozzátartozik az eredményességéhez (és még véletlenül se gondoljunk holmi Poirot–Hastings párhuzamra).

Nincs ez másként most sem, amikor egy hajléktalan csavargó holttestét fedezik fel abban a lebontásra váró épületben, ami egy, a Vásárcsarnok szomszédságában lévő kis utcácskában található. Rablásnak, kegyetlenkedésnek vagy bármi erőszaknak nincs nyoma, tanúk nincsenek, sőt, még a férfi kiléte is ismeretlen. Egyszóval igazán rejtélyes ügyről van szó.

A regényben újfent megfigyelhetjük felügyelőnk beleélős módszerét, és azt a távolságtartást, aminek eredményeként nem mond véleményt az elkövetőkről (bár véleményét alapvetően meghatározza rendőr mivolta). Időnként olyan érzése van az olvasónak, hogy Maigret tulajdonképpen egy pók, amely középről mozgatja a szálakat (beosztottait és más körzetbéli rendőröket), és csupán a lényegi történéseknél jelenik meg személyesen. Szikár, felesleges kitérőktől és sallangoktól mentes történet – ahogy azt már megszokhattuk.

A szerző életrajza