Főkép„Mentem tovább az utcán, már éreztem a lyukat a hátamban. Elhaladtam egy esti díszbe öltözött, koros házaspár mellett. Lövés sehol. Már tudtam, elmarad. Felsóhajtottam, és csak ámultam, hogyan siklom. Annyi veszély között sértetlen maradtam. Mint a selyem, kanyarodtam ki egy gyerek útjából, elhagytam egy üvegkalitkás nőt egy mozi előtt. A sarokról visszanéztem. Ő ott állt még, meglepően kicsin, és nem vette le rólam a szemét. Gallérja felhajtva, válla behúzva. A keze mélyen a zsebében. Ha belegondolok, nem is maradtam én annyira sértetlen.”

Elkezdtem olvasni a kétszeres Pulitzer-díjas amerikai írónő regényét, és egy kép fészkelte be magát az agyamba: ülök egy régi bútorokkal telezsúfolt, félhomályos szobában, nézek ki az ablakon, melynek egyik sarkában pókháló feszül, én pedig azon keresztül a hátsó udvart látom, ahol eddigi életem összegyűjtött, még ki nem dobott tárgyai terpeszkednek. Közben pedig kérlelhetetlenül esik az eső, melynek cseppjei szinte a dobhártyámon visszhangzanak. Szó ami szó, elég lehangoló kép. Jogos lehet a kérdés, hogy miért jut eszembe ilyen, amikor a cím egészen mást ígér. Nem tudnék válaszolni erre a kérdésre. Csak azt tudom, hogy a történet oldalról oldalra haladva egyre jobban beleeszi magát az ember lelkébe. Egy idő után már nem lehet szabadulni tőle. Furcsa, misztikus hangulata még azután is fogva tart, hogy befejeztük az olvasást. Legalábbis velem így történt.

A helyszín egy kisváros – valahol Amerikában. Itt él Charlotte, a harmincas éveinek közepén járó asszony, aki egy boldogtalan „rutinházasság” csapdájában vegetál. Évek óta tervezi, hogy elmegy, maga mögött hagy mindent, és új életet kezd, de soha nem tette meg. Pedig többször is lett volna lehetősége rá. Amikor már éppen elhatározza, hogy megteszi az első, tétova lépéseket a függetlenség felé, belekeveredik egy elfuserált bankrablásba. Na nem mint elkövető, hanem mint túsz. És ezzel kezdetét veszi élete „nagy kalandja”. Egyrészt fizikailag, hiszen együtt menekül a „szerencsétlen” bankrablóval, aki mindössze kettőszáz dollárral lett gazdagabb, mielőtt elhagyta a bankot. Másrészt szellemileg, hiszen útközben „lepereg előtte élete filmje”.

Újraéli gyermekkorát (amiről minden elmondható, csak az nem, hogy boldog és felhőtlen lett volna), ifjúságát (amikor apja betegsége miatt kellett visszatérnie a főiskoláról a „mérgezett” levegőjű szülői házba), házasságát (amelyben semmit nem kapott meg, amire vágyott), gyermeke születését (aki nem okozott neki semmi örömet), férje prédikátorrá válását és „áldásos” egyházi tevékenységét (aminek eredményeként a családi ház bűnösök menedékhelye lett), majd végül, de nem utolsó sorban anyja halálát. Közben pedig egy fővel kibővült az igazságszolgáltatás elől menekülő kis csapat: felvették ugyanis a fiatalember (vagyis a bankrabló) várandós, mindössze tizenhét éves barátnőjét. Aki egyáltalán nem könnyítette meg az életüket, viszont érdekes színt vitt az utazás egyhangúságába.

A gyanútlan olvasó azt gondolhatná, hogy a boldogtalan, életunt fiatalasszony és a nem kevésbé boldogtalan, szerencsétlen fiatalember között szerelem szövődik, de szerencsére szó sincs ilyesmiről. És ez így van jól, hiszen ha ez a fordulat bekövetkezne, szertefoszlana a misztikus, páraszerű hangulat, és helyette kommersz történet születne. Anne Tyler azonban másképp döntött. Az enyhe (ön)iróniával fűszerezett, rengeteg rejtett, visszafojtott érzelmet felsorakoztató történet megpendít az ember lelkében egy húrt „ott legbelül”. És az benne a legcsodálatosabb, hogy ezek a rezdülések minden emberben más dallammá állnak össze.