FőképEngem baromira nem szokott érdekelni, amikor egy híres és befutott ember a saját nyomorúságáról beszél, vagy adott esetben ír. Ha valaki megvalósította az álmait, akkor mit akarhat még? Neki egész egyszerűen nem lehet rossz.
Éppen ezért enyhe kétkedéssel vettem a kezembe a könyvet. Hozzá kell tennem, imádom Vonnegutot, ami azért segített legyőzni kezdeti fenntartásaimat. Nem beszélve arról, hogy Vonnegut könyvei azért meglehetősen feltárulkozóak, így gondoltam, sokkal többet azért nem adhat ez a gyűjtemény. Akkor…
Gyakran – talán még ezen a fórumon is – feltettem a kérdést, hogy mi visz rá valakit arra, hogy ilyesmiket írjon össze. Talán egy kicsit ezek az írások közelebb visznek a kérdés megválaszolásához.

Az író, kihasználva, hogy életrajzi jegyzetekről van szó, szemérmetlenül kiéli önfeltárulkozási vágyát, és szinte mindenről ír, ami őt foglalkoztatja, mozgatja, elszomorítja, meg egyáltalán: érzelmeket vált ki belőle. Mindezt őszintén, és a tőle megszokott humorral teszi.
Megrázó. Olyan mintha az eddigi írásaiból kimaradt katarzisokat szeretné pótolni valami módon. Nem is pótlás ez. Egész egyszerűen mindegyik kis szösszenet arról szól, hogy megváltás, mint olyan, nincsen. Reménytelenek vagyunk, de ha mégis akad számunkra irgalom, azt is csak kemény munkával tudjuk kiérdemelni.
Magyarul: a katarzisokról a jövőben is lemondhatunk. Ja, és mindezen persze még heherésznünk is kell.

Az író nem viccel, gyakorlatilag abba a helyzetbe próbál minket belekényszeríteni, amelyben ő is éppen van, vagy az adott írás írása, beszéd elmondása, akármi kitalálása közben volt. Azért kényszerítés jellegű a dolog, mert szinte minden mozzanatot megmagyaráz, jegyzetel, teljesen világossá teszi az adott helyzetet.
Szórakoztatásról szó sincs. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szórakoztatóak az írások, csak valami olyasmit jelent, hogy kicsit táncoljunk úgy, ahogy ő fütyül. Ja, és heherésszünk közben.
Ezer örömmel Mr.Vonnegut, ezer örömmel.

A szerző életrajza