Főkép

Dacolva a józan megfontolással, ezúttal a kötet végén kezdtem az olvasást, egészen pontosan a szerző megjegyzésével, amely térben és időben elhelyezi az eseményeket. Ennek köszönhetően végig ott motoszkált a háttérben az érzés, miszerint egy soha vissza nem térő pillanatot látok: egy kultúra, egy törzsi civilizáció végét.

Talán ettől, talán a regény stílusától – nem tudom – de olyan érzésem volt, mintha egy természeti társadalom kunyhójának a küszöbén állnék, és nézném, mit csinálnak odabenn a vég előtt. Ezt a természetéből eredően nyomasztó hangulatot úgy oldja fel némileg a szerző, hogy a komor felnőttek helyett egy kislányt helyez a középpontba.

Won-a-pa-lei törzsével az Angyalok Városától délnyugatra fekvő szigetcsoport legtávolabbi tagján lakik. A sziget méretéből adódóan kevesen vannak, és főként gyűjtögetésből, halászatból, vadászatból tartják fenn magukat. Ismerik tágabb a környezetüket, a környező szigetek indián törzseit, és találkoztak már fehér emberrel is.

Egy orosz-aleut prémvadászhajó megjelenése, vidravadászata, majd a zsákmány elosztása feletti csetepaté után alig maradt harcképes férfi a faluban, így az idősek a kontinensen élő másfajta fehérek segítségét kérik. Az amerikaiak (mert róluk van szó), nem is haboznak, egy hajót küldtek a védtelenné vált indiánokért. Annak rendje és módja szerint mindenki útnak is indult az új élet felé, kivéve egy kisfiút, aki elbóklászott és így lekéste az indulást, valamint nővérét, aki leugrott a hajóról és visszaúszott hozzá. Ez 1835-ben történt.

Eddig terjed tudásunk az eseményekről, valamint még egy dátumot ismerünk: 1853-ban megtalálják és megmentik a lányt. A közben eltelt idővel a szerző próbál meg elszámolni, leginkább a saját képzeletére támaszkodva. A nőt egyébként, akinek története Scott O’Dell keze nyomán életre kel, a történetírás a „Szent Miklós sziget magányos asszonya”-ként ismeri.

Won-a-pa-lei visszaemlékezése nem kimondottan európai szemlélettel megírt napló, hanem egy olyan elbeszélés, amelyben a mesélő csak a számára fontos eseményekkel foglalkozik (vannak évek, melyek szóba sem kerülnek), az elvégzendő feladatokkal (élelemszerzés, menedék építése, eszközök készítése), és nem igazán szentel nagy teret a jövő és a múlt boncolgatásának.

A könyv legfőbb erénye ez az egyszerűség, és egy hihetően megidézett indián törzs élelemszerzési gyakorlatának, eszközkészítési módszereinek taglalása. S nem utolsó sorban az a bizonyos, elmúlásra hajazó hangulat, amit a népéből egyedül megmaradt kislány elbeszélése áraszt (bár ennek ő természetesen nincs tudatában, végig abban reménykedik, hogy hamarosan érte jönnek, és újra együtt lehet a többiekkel).