Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Jules Verne: Az acél elefánt I-II.

A terjedelmes Verne életműben van pár kötet, amely kilóg a többi közül – ilyen például a Poe ihlette Jégszfinx, vagy a láthatatlanságról szóló Storitz Vilmos. Ezen különcök közé tartozik „Az acél elefánt” című regény is, mégpedig a következő okok miatt. Egyrészt itt nem tudósok vagy felfedezők vannak a történet középpontjában, hanem két angol katonatiszt (Munro ezredes és Hod kapitány), barátjuk Banks mérnök, és egy kósza francia úriember (Maucler – aki egyszersmind az elbeszélő szerepét is betölti).

Ők (valamint kíséretük) nem világraszóló felfedezést tesznek, hanem egy közönséges kirándulást, amely során sem gyorsasági csúcsot, sem embernemjárta vadon felderítését, sem más, a Verne regényekből ismerős feladatot nem kívánnak végrehajtani. Csupán pihenés, a látnivalók megtekintése, megfűszerezve némi vadászattal. Ez meg ugye nem számít különösebben izgalmasnak. Az már érdekesebb, hogy a kitűzött többszáz mérföldes távot egy elefántnak álcázott gőzelefánttal, és két utánfutónak kialakított bungalóval teszik meg.

Angol gyarmat lévén, az angol mérnökök és angol alattvalók által megépített kiváló minőségű angol közutak még különösebb kihívást sem jelentenek a szerkezet számára (az elképzelés egyébként nem volt ismeretlen a szerző korában, de biztonsági és egyéb hiányosságok miatt sosem vált elterjedtté – aztán meg felbukkantak a benzinmotoros járművek, így ez a „jövendölés” nem vált valóra). A lényeg, hogy Verne ezúttal egy tőle szokatlan helyzettel indít.

Az is fura, hogy a máskor egyértelműen az elnyomott népekkel szimpatizáló író ezúttal nem foglal állást sem az angolok, sem az ellenük lázadó indiaiak ellen (főszerepben a legendás Nána Szahib). Megemlíti, hogy miféle kegyetlenkedéseket műveltek kölcsönösen – és ezzel vége is. Felejtsük el a Sándor Mátyásra emlékeztető szabadságharcost, mivel helyette csupán egy személyes bosszújának élő előkelőséget kapunk.

A történet mindezeknek köszönhetően két fő szálon fut: egyszer pompázatos leírásokat kapunk a kirándulók részéről az általuk látott az indiai tájról, városokról; másrészt pedig a kölcsönös bosszút kísérhetjük figyelemmel Munro ezredes és Nána Szahib között. A kettő együtt éppenséggel elégséges az olvasó érdeklődésének fenntartására. Az is furcsasága a történetnek, hogy akad benne néhány tévedés vagy logikátlanság. Az még betudható a korabeli hiányos ismereteknek, hogy a világ teteje Vernénél még kilencezer méternél is magasabb, de az már meghökkentő, hogy acélelefántját hol kerekeken mozgatja (mint egy kocsit), hol pedig határozott lépésekkel viszi előre.

Mindezen apróságok ellenére is érdemes elolvasni a kétkötetes regényt, mivel tagadhatatlanul Verne mű, és egy olyan India bukkan fel benne, ami már réges-régen elveszett. Valahol a fejlődés örökké alakuló labirintusában.


Galgóczi Tamás - 2004. július 5.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!