Főkép Az 1896-ban megjelent, az ókori Rómában, Néró uralkodásának utolsó szakaszában játszódó Quo vadis (a cím egy Péter apostol életéből származó legendához kapcsolódik, amit a regényben is megtalálunk) híresebb, mint a századforduló talán legismertebb lengyel prózaírója, Henryk Adam Aleksander Pius Sienkiewicz (1846–1916) egyéb művei, a Tűzzel-vassal, az Özönvíz, A kislovag vagy a Kereszteslovagok. Bár a köztudatban úgy él, hogy a szerző ennek a regénynek köszönheti az irodalmi Nobel-díjat, a hivatalos indoklásban az szerepel, hogy „kiemelkedő epikai munkássága” miatt ítélték neki az elismerést 1905-ben.
 
Hozzáértők szerint az ókori témával Sienkiewicz saját korát, a nemesség dekadenciáját és maradiságát igyekezett bemutatni. Ki tudja, talán így van, talán nem, mindenesetre a nemzeti és egyéb érzésekre apelláló, kellemesen archaikus stílusban megírt, feszes tempójú, kalandos meseszövésű, a tiszta jót a tiszta gonosszal szembeállító Quo vadis komoly irodalmi értéket képviselő mű, még akkor is, ha erről a korabeli kritikusoknak erősen megoszlott a véleménye, ráadásul a rajongók is úgy gondolták, hogy nem éri el az író más műveinek színvonalát.
 
Rómában Néró uralkodik, aki többek szerint őrült. Pillanatnyi szeszélyei befolyásolják a tetteit, hullámzó kedélyállapota miatt pedig nem túl biztonságos a közelében tartózkodni. A léhaságra nevelt császár atlétikai és költői babérokra vágyik, miközben megszállottan igyekszik fenntartani egyre fogyatkozó népszerűségét. Ennek érdekében szórja a pénzt, nem törődve a birodalom ügyeivel. Leghírhedtebb cselekedete mégis Róma felgyújtása volt, bár nincs kétségtelen bizonyíték arra, hogy valóban Néró rendelte el a 64. július 18-ról 19-re virradó éjjel bekövetkezett tűzvészt. Az okokat illetően is megoszlanak a vélemények, hiszen egyes vélekedések szerint pusztán a művészi ihlet túlzott hajszolása késztette erre, míg más elképzelések szerint saját elképzelése alapján kívánta újjáépíteni a fővárost. Amikor pedig a nép háborogni kezdett a tűzvész miatt, az egészet a keresztények nyakába varrta, majd büntetésként az arénába vitette őket, ahol válogatott halálnemek vártak a rabokra… a kegyetlenkedést végül a szórakoztatni kívánt nép elégelte meg…
 
Ilyen körülmények és díszletek között kezdődik, majd bontakozik ki a parthus háborúból hazatérő gazdag patrícius, Vinicius és a királylányból lett keresztény rabszolgalány, Lygia akadályokkal és nehézségekkel alaposan megtűzdelt szerelme. Ez a két ellentétes világ találkozásából születő kettősség vonul végig az egész regényen, melyben egyszerre van jelen a régi és az új, a fény és a sötétség, a rend és a káosz, a romantika és a romlottság, a lakoma és a böjt, a gyarlóság és az emberi nagyság, a mocsok és a tisztaság, az árulás és a megbocsátás. Olyan hihetetlen, szinte már rabul ejtő erő sugárzik a könyvből, ami Sienkiewicz egyetlen más művéből sem – legalábbis szerintem. Igazi epikus nagyregény, annak minden erényével és hibájával együtt. És talán éppen ezért szeretjük annyira.
 
Számos értéke miatt természetesen ez a regény sem kerülhette el a megfilmesítést. Első filmfeldolgozása 1902-ben készült el, amit két némafilm követett: az elsőt Enrico Guazzini rendezte, és 1913-as amerikai bemutatója után a látványos történelmi filmek divatjának egyik elindítója lett, a második pedig egy 1925-ös alkotás. Aztán pár év szünet után, 1951-ben, Mervyn LeRoy rendezésében elkészült a máig leghíresebb adaptáció, melyben a főbb szerepeket Robert Taylor, Deborah Kerr és Peter Ustinov alakították.
 
Mielőtt azt hinnénk, hogy az utóbbi évtizedek filmes világában a kutyát sem érdekelte ez a téma, sietek közölni, hogy a regény alapján 1985-ben készült egy 360 perces olasz televíziós mini sorozat, 2001-ben pedig Jerzy Kawalerowicz rendezett belőle egy lengyel filmet, amit II. János Pál pápa és 6000 díszvendég jelenlétében a Vatikánban mutattak be.

A szerző életrajza