Főkép

Kezdetben volt a Tizenkét pokoli történet, majd következett a folytatás, Újabb pokoli történetek címmel. A sort – akkor úgy tűnt –, az Utolsó pokoli történetek zárja. Az évek során látott temérdek szenvedés, valamint családi boldogsága a világ bajairól más irányba terelte a szerző figyelmét. Ám hiába is próbált visszavonulni, bizonyos felkérésekre egyszerűen nem lehet nemet mondani. A következmény egy út a világ túlsó felére: Kambodzsába. Egy rövid, az ország közelmúltját ismertető fejtágító után további részleteket ismerünk meg arról a dzsungelbéli árvaházról, melyet még a hetvenes években közadakozásból építettek, az ott élő „magyar árvákról”, akik nem magyarok, hanem értelemszerűen kambodzsaiak, de az ellátásukhoz szükséges anyagiak nagy része hazánkból érkezik. Egy ilyen szállítmány kísérőjeként kerül Tvrtko Kambodzsába, aki az útközben látottakat és átélt élményeit a maga jellegzetes stílusában idézi fel.

De a kötetben szereplő további emberek és esetek sem tekinthetők hétköznapinak. Tragédiák mosódnak össze rendkívüli lelkierővel és akarattal, esetleg csak a megszokottnál jóval többre hajlandó szeretettel. Mindez mégis elviselhető szinten marad, és szó sincs a tévében vagy a sajtóban időnként tapasztalható túllihegésről, szenzációkeresésről. Valahogy az egész olyan emberi marad. Érzelmeket megmozdító, de mégis személyes.

Elég, ha elolvassuk a Groovehouse énekesnőjének, Kis Juditnak (Judy) a történetét, akit egy rendkívül súlyos autóbaleset után a tűzoltók emeltek ki a teljesen összetört autóból, aki lábadozása idején hihetetlen kitartással és erővel küzdött azért, hogy újra énekesnő, mi több, ember lehessen. Vagy a kosaraslány esetét, aki egyik napról a másikra kómába esett, és hiába a nagyszülők és a barát kitartó és hűséges szeretete, hiába a hónapokon át tartó gondoskodás, története nem a megnyugtató happy enddel zárult. Hiába, ez nem egy hollywoodi történet. Ez maga az élet, amit Tvrtko ebben a kötetében oly sokszor olyan hihetetlen mélységében ábrázol, hogy elszorul az ember torka, és szinte önkéntelenül megerednek a könnyei.

 

Nekem személy szerint a kötet leghosszabb, a kambodzsai magyar árvák történetét ismertető írás tetszett a legjobban. Ez az a fajta „kaland”, amit megszoktunk Tvrtko-tól: külföldi helyszín, veszély, valamint egy feltárásra és közzétételre érdemes helyzet, aminek magyar vonatkozása is van.

Aki már egyszer is volt Tvrtko dedikáláson vagy sajtótájékoztatón, az tudja, elkerülhetetlenül szóba kerül néhány humoros eset, amely forgatáson, vagy más közszereplés alkalmával esett meg a szerzővel, s amelyen olyan jót lehet derülni. Nos, ezúttal ezekből is olvashatunk párat.

(Szerintem Vujity Tvrtko újságírónak született. Szavainak különleges ereje van. Minden egyes alkalommal, amikor valamilyen rendezvényen szerencsém volt találkozni vele, személyesen is meggyőződhettem arról a fajta felelősségteljes, látszólag könnyed, mégis hihetetlen gazdag és fájdalmas élettapasztalatról – pedig milyen fiatal –, ami csak azokban van meg, akik mindent, amit elmondanak, átéltek. Akik hisznek abban, amit elmondanak. Csodálom, hogy ennyi tragédia és emberi szenvedés után képes volt ember maradni. – a főszerk. megjegyzése.)