Főkép

A Pearl Harbor-i sikeres támadást követően a japán flotta győzelmet győzelemre halmozott a Csendes-, és az Indiai-óceánon. Yamamoto tengernagy, a flotta parancsnoka, úgy tervezte, hogy egy végső csapással leszámol az Egyesült Államok tengeri haderejével. Az óceán közepén fekvő Midway-szigetet szemelte ki erre a célra.

A japán tengernagy terve egyszerű volt. Megtámadja Midway-t, ezzel előcsalja az amerikai flotta megmaradt egységeit, akik sebeiket nyalogatva bujkáltak a japánok elől. Amikor az amerikaiak felbukkannak, a japánok szétzúzzák az őket. Hogy ez a nagyszabású támadás és a benne rejlő csapda ne legyen könnyedén átlátható, elterelő csapások indulnak Alaszka irányába. A tervet a vezérkar elfogadta és mindenki meg volt róla győződve, hogy be is fogja váltani a hozzá fűzött reményeket.

Négy repülőgép-hordozó, az Akagi, a Kaga (ez a kettő volt a világon a legnagyobb), a Hiruy, és a Soryu feladata volt az első csapásmérés. A tengernagy zászlóshajójával, a Yamato csatahajóval (szintén ez volt a világon a legnagyobb, testvérhajójával a Muszasi-val) több tucat cirkálóval és rombolóval kicsit hátrébb helyezkedve készen állt arra, hogy befejezze, amit az anyahajók elkezdtek. Amerika, bármennyire is hihetetlenül hangzik, mindenről tudott. Joseph J. Rochefort fregattkapitány a Pearl Harbor-i harci hírszerző egység parancsnoka és emberei hónapok óta figyelték és fejtették meg a japán rádióadásokat. Pontosan tudták, mikor, hol, milyen egységekkel támadnak a japánok. Tudták, hogy Midway-t csapdának szánják, ennek megfelelően Nimitz tengernagy, a csendes-óceáni amerikai flotta parancsnoka megtette a szükséges intézkedéseket.

Midway a Csendes-óceán közepén fekszik. Ezer mérföldes körzetében csak víz van, ezért rendkívül fontos stratégiai pontnak számít. Nimitz utasításaink köszönhetően rövid idő alatt több hadianyag érkezett a szigetre, mint az egész háború alatt. Lőszer, ellátmány, kézifegyverek, ágyúk, tankok, repülőgépek, légvédelmi gépágyúk, katonák és tonnányi szögesdrót jött a postával. A helyőrség tagjai elszántan készültek, hogy visszaverjenek egy esetleges japán partraszállási kísérletet. Vízcsövekből bombákat gyártottak, folyamatosan ásták a lövészárkokat és töltötték a homokzsákokat, az üres whiskys üvegeket benzinnel töltötték fel és Molotov-koktélokat csináltak belőlük.

Természetesen a flotta is készült az összecsapásra. Spruance tengernagy a 16. különleges feladattal megbízott kötelék parancsnoka, az Enterprise és a Hornet repülőgép-hordozókkal 1942. május 28-án Midway felé indult. Ugyanezt a parancsot kapta Fletcher tengernagy is a Yorktown repülőgép-hordozóval, de a hajót előbb ki kellett javítani. A Korall-tengerről tért éppen vissza, ahol több találatot is kapott. Előzetes becslések szerint a javítás hetekig is eltartott volna. Nimitz három napot adott a szerelőknek. A javítómunkások megállás nélkül dolgozták végig ezt a 72 órát. Aki nem bírta, az ott aludt, ahol éppen abbahagyta a munkát, hogy egy percet se veszítsenek. Május 30-án a Yorktown is kifutott Midway felé. 1942. június 4-én „találkozott” a japán és az amerikai repülőgéphordozó-kötelék és megvívták az első olyan csatát, amelyben a két flotta hajói nem látták egymást. A hajókról felszálló repülőgépek döntötték el a harc kimenetelét, melynek során japán katasztrofális vereséget szenvedett.

Sokan vitatják a midway-szigeteki összecsapás jelentőségét, de meggyőződésem, hogy olyan fontossággal bírt a csendes-ócáni hadszíntéren, mint Sztálingrád, Moszkva és Kurszk a keleti fronton. Ezt követően megindulhattak azok, az éveken át tartó hadmozdulatok - hasonlóan az európai hadszíntérhez -, melyek a végén legyőzték Japánt. Az ütközet után japán elvesztette tengeri fölényét, csak kisebb repülőgép-hordozói maradtak, míg az amerikaiak csak egy ilyen típusú hajót vesztettek. Ezen kívül világossá vált, hogy az egymással élet-halálra szóló tűzpárbajt vívó csatahajóknak bealkonyult. A levegőből még a világ legnagyobb és korszerűbb hadihajója is sebezhető.

A sors iróniája, hogy pont a japánok mutatták meg a világnak ezt, amikor elsüllyesztették az angol Prince of Wales csatahajót és a Repulse csatacirkálót az Indiai-óceánon. Az angolok légi fedezet nélkül hajóztak, így könnyű prédáivá váltak a japán zuhanóbombázóknak. A németek is megtapasztalhatták az Atlanti-óceánon, hogy milyen fontossággal bírnak a repülőgép-hordozók, amikor a Bismarck csatahajót (a német flotta büszkeségét, Hitler kedvencét) mozgásképtelenné tették az Ark Royal-ról felszálló repülőgépek. Így már könnyedén végezhettek vele a Honi Flotta egységei. Raeder, a német flotta parancsnoka hiába „kilincselt” a vezérkarnál repülőgép-hordozók után, csak a Graf Zeppelin nevű került vízre, de bevethető állapotba soha nem került. Fontosabbnak ítélték a tengeralattjárókat, repülőgépeket és tankokat.

Walter Lord előadásmódja néhol romantikus, néhol filmszerű. Rendkívül sok túlélővel beszélt az eseményekről, kezdve a Yorktown-t kijavító munkásoktól, a Midway-t védő katonákon és a japánokra csapást mérő pilótákon át Yamamoto admirális írnokáig. Könyve méltó tiszteletadás mindazok előtt, akik megfordították a szerencse kerekét a Csendes-óceánon.