Főkép

Minden azzal a szürke, homlokán fehér foltos kutyával kezdődött, amelyik december első vasárnapjának reggelén átszaladt a piactéren, közben feldöntött pár áruval magrakott asztalt, majd megharapott négy útjába kerülő embert. Többek között a tizenkét éves Sierva María de Todos los Ángelest is. A nemesi származású apától és rang nélkül született anyától származó gyermekről tudni kell, hogy születése pillanatától szülei gyűlöletének célpontja volt, ezért a rabszolgák között nőtt fel, ahol megtanulta szokásaikat, nyelveiket, táncaikat. A márki passzív magatartását azonban megváltoztatja az a tény, hogy a foltos kutya veszett volt, és áldozatai közül szinte már mindenki halott, vagy legalábbis haldoklik. Lányát a ház egyik legszebb szobájába költözteti, elhalmozza ajándékokkal, kedvességgel – egyszóval igyekszik szebbé tenni számára életének utolsó időszakát.

 

A gyermeken azonban nem mutatkoznak a veszettség jelei, és állapota is csak akkor kezd el romlani, amikor a környék mindenféle „gyógyítói” kezelni kezdik. Sierva María rettenetesen szenved a barbár gyógymódoktól. Egyre többször vannak dühkitörései, amik megijesztik környezetét, akik ahelyett, hogy az okokat keresnék, rásütik a kislányra, hogy megszállta az ördög. Még a püspök is így vélekedik, ezért azt tanácsolja a márkinak: vigye leányát a Santa Clara kolostorba, ahol ördögűzésnek vetik alá. A feladat végrehajtásával megbízott pap azonban beleszeret a törékeny gyermekbe. A megtévedt pap és a tizenkét éves kislány furcsa szerelme többszörösen összetett tragédia, és az ebből adódó feszültség egyetlen logikus megoldása valamelyikük halála lehet.

 

A lebilincselő történet rengeteg mondanivalót hordoz magában, miközben nagyszerűen ötvözi a mesék, legendák, mítoszok és a Biblia világát a család, a társadalom, a nemzet, sőt, az emberiség nagy kérdéseivel. A kortörténeti tanulmánynak is beillő mese idegen kultúrákat ismertet meg velünk, de közben azzal is szembesít, miképpen hatott az európai befolyás az őslakosok életére.

 

Vajon Gabriel García Márquez gondolta volna 1994-ben, a mű születésekor, hogy az itt felvetett kérdések 23 évvel később ugyanolyan aktuálisak, ha nem aktuálisabbak lesznek? Vajon mit szólna ahhoz, ahogy a világ most a családon belüli erőszakhoz, a kirekesztettséghez, illetve a mássághoz áll? Mert hiszen mi más lenne a 12 éves kislány, ha nem mindannak a megtestesítője, amivel a világ nem tud mit kezdeni? És ahogy az már lenni szokott, amivel nem tudunk mit kezdeni, azt el kell pusztítani. Ok, de mi van akkor, ha az, akinek pusztítania kéne, nem képes rá? És tulajdonképpen hogyan is kellene éreznünk magunkat nekünk, olvasóknak, miközben egy felnőtt férfi és egy kislány szerelmének kibontakozását olvassuk? Vajon helyes vagy helytelen, ha a körülmények ismeretében ezt már-már normálisnak tartjuk? Hiszen egy bizonyos nézőpontból ez a kontextusából kiemelve erkölcsileg megkérdőjelezhető kapcsolat nem más, mint két normális ember reakciója egy nem normális helyzetre. Vagy van valaki, aki normálisnak tartja azt, ahogy a szülők bántak a gyermekkel? Vagy a gyógymódot, amit az egyház szánt neki? És ha már itt tartunk, ki mondja meg, hogy mi a normális?

 

A történetben rejlő lehetőségek ismeretében egyetlen percig sem csodálkozom azon, hogy Hilda Hidalgo filmet készített belőle, az viszont kellemes meglepetésként ért, hogy a Glyndebourne-i Fesztivál felkérésére Eötvös Péter opera előadássá dolgozta a művet. Aki teheti, nézze meg valamelyiket, aztán ha van kedve, mesélje el, milyennek találta…

 



Kapcsolódó írás:

Gerald Martin: Gabriel García Márquez: Egy élet