Főkép

Miután az előző kötet (A herceg jósnője) végén, miután annak rendje és módja szerint elítélték Harh’Hatal herceget és udvari jósnőjét, rabszolgaként útnak indítják őket a Szithan Birodalom túlfelén magasodó hegység márványbányájába – életfogytig tartó kőtörésre. Ami, az ottani viszonyokat ismerve nagyjából egy-két évet jelent. A határozott erkölcsi értékekkel rendelkező jósnő (Arh’hin), aki egyébbiránt egy másik kontinens szülötte, és pusztán a sors szeszélyéből került ilyen helyzetbe, szóval az önmagát szerényen kultúrantropológusnak tartó tudós az egyetlen, aki élvezi az odavezető utat.

Öröme aztán elpárolog, amikor a bányába érve vízhordásra fogják. Ráadásul hercege (aki már egyáltalán nem herceg) megtagadja a munkát, és szemlátomást a halálra vágyik. Ezt elkerülendő Arh’hin kénytelen felvenni régi szerepét, és nagyhatalmú varázslónőként szélhámoskodni. Ezzel hamarjában két dolgot sikerül elérnie. Egyrészt tíz napja van arra, hogy üveget csináljon az őrparancsnoknak, másrészt visszatér Hatal életkedve. Sajnos ez utóbbi nem várt mellékhatásaként véres bosszút esküszik az őket elárulók ellen. Ez persze szöges ellentétben ál jósnője erkölcsi elveivel, de az egyelőre inkább a távozás gondolatával foglalkozik.

Mire – részben a szerencsének köszönhetően – maguk mögött tudják a kőfejtőt, Arh’hin ismét rutinosan alakítja a félelmetes fehéraranyparti varázslónőt. Egyetlen vigasza van csupán: hercege ezúttal neki engedelmeskedik, ő dönt minden fontos kérdésben. De vajon meddig? És milyen áron?

Goldenlane ismét a tőle megszokott és elvárt színvonalon tálalja a cselekményt, amely könnyed hangvételével, és érdekes szereplőivel újra meg újra elszórakoztatja az olvasókat. A két egymástól eltérő kultúra találkozása, valamint az elvhű tudós és a keleti kényúr kapcsolata garantált kikapcsolódást jelent.