Főkép

Livak, a fiatal szerencsejátékos tolvajlány éppen egyik barátját várja egy út menti fogadóban, hogy útnak indulhassanak Colba, az Őszi Országos vásárra, ahol legfőbb vágya, hogy megkopassza néhány gyanútlan embertársát. Csakhogy a barát késik. A lány pedig unatkozik, ezért amikor a fülébe jut egy felhívás, mely szerint valaki magas áron vásárolna tormalin régiségeket, azonnal eszébe villan, hogy ő tud egy helyet, ahol ilyen tárgy található. A tulajra egyébként is haragszik, ezért a tőle megszokott ügyességgel betör a pasashoz, magához veszi az értékes söröskupát, és már el is tűnik. Útja egyenesen a régiséggyűjtő(k)höz vezet, ahol némi óvatos beszélgetés után választhat: törvénykézre kerül, vagy segít megszerezni néhány tárgyat. Persze józan eszére hallgat, így a második megoldást választja, ám útközben többszörösen meggondolja magát.

Főleg, amikor egymás után több alkalommal is közvetlen életveszélybe kerül (mondjuk vele vannak újdonsült „társai” is, de ez nem nagyon vigasztalja, hiszen mindkettő, a zsoldos és a varázsló is folyamatosan parancsolgatnak neki, amihez nem igazán van hozzászokva), illetve amikor többszöri felszólításra sem árulja el neki senki, pontosan mire is kellenek a tárgyak, és kik is azok a rejtélyes szőke férfiak, akik különös kegyetlenséggel bánnak el ellenségeikkel, és micsoda véletlen, ők is tormalin tárgyakat gyűjtenek.

Szerencsére útjuk során csatlakozik hozzájuk egy tormalin nemes hűbérese és annak barátja, akik mindketten elég jó fegyverforgatók ahhoz, hogy nagy hasznára váljanak társaiknak, mellesleg pedig képviseljék urukat egy ki tudja, milyen célt szolgáló, ám valószínűleg nagy hasznot hozó vállalkozásban. Amikor Livak érzelmi és testi kapcsolatba keveredik a társaság bölcsével (akiről mellékesen kiderül, hogy a leggyengébb láncszem), még elképzelni sem tudja, miféle megpróbáltatások várnak rá. Hiszen olyan dolgokkal fog találkozni, amit nem csak ő, de még a nála sokkal nagyobb tudással és tapasztalattal rendelkező mágusok sem láttak. Sőt, még csak hallani sem hallottak róla. Eddig.

 

A számtalan izgalmas kalandot, véres és mágikus összecsapás során a csapat tagjai némileg összekovácsolódnak, ám mire kezdenék megszokni egymás társaságát, egyesek erőszakos úton, természetesen nem önszántukból kénytelenek távozni az élők sorából. Sőt, a túlélők száma majdnem nullára csökken, ám az Ősmágus és „kísérete” éppen idejében érkezik ahhoz, hogy megmentse a bátor kalandozókat.

Juliet E. McKenna regénye teljesen új világba vezet bennünket. Vannak ugyan varázslók, de leginkább egy távoli szigeten élnek és ki tudja, mit csinálnak, de nem igazán a világ dolgaival foglalkoznak. Legalábbis egy ideig. Utána már kénytelenek, hiszen veszélybe kerül valami, amit eddig mindenki biztosnak hitt. A szőke emberek ugyanis nem a széles közben ismert és elfogadott elemi varázslatokat, hanem valami egészen más, úgynevezett éteri mágiát alkalmaznak, ami ellen – úgy tűnik – az elemi mágia hatástalan. Hogy lehetséges az, hogy Livak képes használni ezt az „új” mágiát? Mert bár igaz, hogy van némi köze az Erdő Népéhez, sőt, az apja igric volt, de ez nem jelent semmi. Vagy mégis? És egyáltalán: ki mit kezd az időközben összeharácsolt tormalin régiségekkel?