Főkép

A félelem halkan belopózik a harminckét éves Susan Thorton szívébe, és egészen addig ott is marad, amíg el nem jutunk a regény utolsó oldaláig, ahol is feloldódik minden, az események kapcsán felgyülemlett feszültség – a szereplőkben és az olvasókban egyaránt. Hogy miért a félelem? Nos, leginkább azért, mert Susan egy kórházban tér magához, és először fogalma sincs arról ki is ő valójában. Aztán ezek az alapvető információk felrémlenek a tudatában, és rövid időn belül magukkal hozzák a többi emléket is, csak éppen az nem ugrik be neki, hogy hol és mit is dolgozott a baleset előtt.

Pedig a nagyon kedves, fiatal, feltűnően jóképű lefegyverző mosolyú orvos, Dr. Jeffrey McGee mindent megtesz a probléma megoldásának érdekében. Ezen erőfeszítései során segítségére van a szintén nagyon kedves, barátságos, mindig kedélyes középkorú ápolónő, Thelma Baker. Ők ketten mindent elkövetnek azért, hogy Susan megbízzon bennük. Igen ám, csakhogy feltűnik a kórház folyosóján valaki, akiről a részleges amnéziában szenvedő nőnek kizárólag rémképei vannak. Tizenhárom évvel ezelőtt ez az alak három társával együtt egy beavatási szertartás keretében halálra verte Susan barátját, Jerryt. És ez az alak most itt van, a kórházban, mintha az elmúlt tizenhárom év alatt egyetlen percet sem öregedett volna.

Amikor Susan meglátja az alakot, teljesen bepánikol. A múlttal kapcsolatban mindent elmond a Dr. McGee-nek és Mrs. Bakernek, remélvén, hogy bennük megbízhat, hogy ők majd minden bajtól megvédik. Már-már éppen megnyugodna, hogy csak valamiféle hallucinációról vagy látomásról van szó (és ezt a hitet erősíti benne a doki és az ápolónő is), amikor újabb alak tűnik fel a múltból: a négy fiú közül a második. Aztán feltűnik a harmadik és a negyedik is, sőt Jerry szörnyen megcsonkított testét is látni véli.

Egyre fokozódik a nyomás, egyre nagyobb a bizonytalanság, és Susan szívében szinte percről percre bontja ki magát a rettegés fekete rózsája. Ahogy erősödnek benne ezek az érzések, úgy hisz egyre jobban abban, hogy vagy valamiféle különleges kísérlet részese, vagy éppenséggel valamiféle szörnyű összeesküvés szenvedő alanya. Amikor a fokozódó feszültség a tetőfokára hág, a jól felépített „átverés”-en feltűnnek az első hajszálrepedések, amelyek később réssé szélesednek, végül pedig összedől az egész mindenség, és a szinte teljesen kimerül Susan megismeri a valóságot. Ami legalább annyira nyugtalanító, mint az, ami történt vele.

Kellemesen hátborzongató történet a pszichokrimi nagymesterétől, mondhatni a jobbik fajtából. Amikor semmi sincs túlírva, túlbonyolítva, amikor a feszültség csak az elviselhetőség határáig fokozódik, amikor még teljes mértékben tudunk azonosulni a főszereplő kínlódásával, amikor mi is újraéljük a múltat, a jelent, és csak bízni tudunk abban, hogy a jövő sem nélkülünk fog elérkezni.

A szerző életrajza