Főkép

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel ez az ember. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs elegem abból, hogy az utóbbi hónapokban minden egyes híradásban azt hallani, Szaddám így, Szaddám úgy, Irak így, Irak úgy. Olyan ez, mint a reklámok. Nem szereti őket az ember, nem foglalkozik velük, az agyában mégis elraktározódik belőlük egy-egy foszlány, ami gonosz kis manó módjára ott kuksol, és várja a színrelépés lehetőségét.

A kötetben olvasottak alapján úgy gondolom, 1979. július 16-ig, amikor is az ország addigi elnöke, Haszan al-Bakr lemondott posztjáról, és Szaddám Huszein örökölte meg az ország és a Baasz Párt vezetésének pozícióját, ő is csak egy ilyen „gonosz manócska” volt. Ám amint hatalmat kapott, rögtön szabadjára engedte a gyermekkori megaláztatások, az atyai pofonok és a kiközösítettség miatt érzett elfojtott dühét. Ekkor már nyíltan felvállalhatta, sőt, büszkén hirdette az idegenek iránti ellenszenvét, amely idővel gyűlöletté mélyült. Elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi életet nem tiszteli (valójában sosem tisztelte), sőt, számtalanszor ő maga vette el valakiét.

Ahogy oldalról oldalra haladtam az olvasással, egyik sokk ért a másik után. Nem tudom igazából mit is vártam, de biztosan nem azt, amit kaptam. Nem mintha a szerzőkkel vagy a könyvvel lenne probléma. Egyszerűen nem számítottam arra, hogy Szaddám Huszein ennyire … (ide mindenki tegye azt a jelzőt, ami erről az emberről eszébe jut, én nem találtam megfelelőt). Persze azért a családtagokat sem kell annyira sajnálni (persze akik még életben vannak). Ha érdekel benneteket Szaddám Huszein élete születésétől az „Iraki Szabadság” megindításáig, ha reális képet szeretnétek kapni arról, hogy ez az ember hogyan vált Irak első számú vezetőjévé és hogyan építette ki azt az ellenőrző rendszert kilenc titkosszolgálati szerv létrehozásával, amely minden szinten kontroll alatt tartotta a lakosságot, ha kíváncsiak vagytok a diktátor családjára (feleség, barátnők, gyerekek, közeli és távoli rokonok), illetve Irak és a kurdok történelme, nektek szól a könyv.

Nem is igazán találok szavakat az olvasottak kifejezésére, ezért nem is szaporítom tovább a szót. Kiemelhetnék részleteket, megemlíthetnék egy-két konkrétumot, de semmire sem mennék vele. Ez az egész szörnyűség egyben, és éppen ilyen szerkesztésben (egyszer szinte útikönyv, másszor kőkemény történelemkönyv) teszi meg a maga hatását.