Főkép

Bort? Pálinkát? kérdésekkel fogadott a szállásadónk, amikor megmutatta a Bodrogra néző szobánkat. Minden fesztiválnak így kellene kezdődnie. Aztán egy óra sorban állás karszalagért, majd egy vacsorányi közjáték után újabb majdnem egy óra a kártyáért (csak ezzel lehet fizetni a fesztivál területén). Ha jól számoltan négy darab helyen lehet kártyát feltölteni. Ami azt jelenti, hogy délután tömeg hajnalban meg senki. Nyilván kifelé kellene mindenkinek feltöltenie a kártyáját, de ha ez valakinek ilyenkor eszébe jut / részegen emlékszik a saját bankkártya kódjára / mégis van nála készpénz, annak  fizetek most egy bármit. De mindegy is, gondolom idővel majd kialakulnak a dolgok. Viszont! Nem tudom tavaly már így volt-e - mert csak a Slayeren voltam kint és nem nagyon néztem körbe – idén van több konténeres mellékhelység is. Tudom, hogy a zene szempontjából  ez lényegtelen, de így harminc fölött ez a tény a civilizáció olyan illúziójával kecsegtet, ami miatt mégsem érzem, hogy túl öreg vagyok én már ehhez, csinálják a fiatalok a fesztiválozást inkább.


’Szal a Road utolsó két számára értünk be. Mondjuk nem én vagyok az ő célközönségük. Kellemes rockzene, a koncerten előttem álló átlag 16-18 éves társaság nagyon bírta.

Akkor legyen Exodus, ha már. Halk volt a koncert, és nagyjából összefolyt minden, ami jelentősen megnehezítette a műélvezet gyakorlását. Még szerencse, hogy ismerem a számokat, így legalább el tudtam képzelni, hogy mit játszanak. A fejemben azért jól szólt, így egész jó koncert sült ki az egészből. Azt (is) szeretem az Exodusban (is), hogy rajtuk nagyon látszik, hogy szeretik, amit csinálnak. Komolyan, szinte jobban élvezték a koncertet mint mi. (Pesze gondolom ők legalább jól hallottak mindent.)  Volt circle pit, meg wall of death is amiknél csak arra kell vigyázni, hogy az ember kimaradjon belőlük, ha már olyan törékeny alkattal rendelkezik / nem ivott eleget, mint én.  A „Metal Command” és a „Toxic Waltz” idejére már mindenki be- és kimelegedett, az énekes hangja is, ezért a belső filmet le tudtam cserélni a külsőre és tényleg fejrázósan jól szórakoztam. Persze még így is halkan szólt sajnos.

Sikerült viszonylag későn bekapcsolódnom az Exodus koncertjébe. A kaliforniai Bay Area egyik kulcsbandájának koncertje ugyan tele volt energiával és a közönség is vevő volt egy igazán komoly zúzásra (igen, volt circle of pit és wall of death is; jelentem túlélte mindenki), nekem mégis problémáim voltak a produkcióval. Mintha egy kicsit halk lett volna az egész zenekar. Aztán néha Rob Dukes énekes hangja tűnt le a hangfalakból annyira, hogy a keverő mellett nem lehetett szinte semmit hallani belőle. Néha pedig Gary Holt és Lee Altus gitárosok játéka „olvadt” úgy össze, hogy nem tudtam, mit is hallok éppen. Csak azt, hogy ez így nem frankó. Mindettől függetlenül inkább volt jó és élvezhető a koncert, semmint rossz és élvezhetetlen. - Mezei Attila


Az hagyján, hogy belső hangok, de a tér is mintha beszűkült volna, hiszen az Arch Enemy is a Pepsi színpad elé szólított (a Road és az Exodus is itt történt). Voltam már jó és nagyon nem jó Arch Enemy-n is, ezért inkább enerváltan vártam, hogy milyen lesz. Angela rengeteg kávét megihatott előtte, és hagyott a többieknek is, mert ilyen erős kezdésre szerintem senki nem számított. Persze az elején halk volt ez is, de szerencsére valahogy észbe kaptak és a „My Apocalypse” alatt már nagyon-nagyon jól szólt. Meg egyáltalán, újragondolták az egész számot, és ha lehet még dögösebb lett, mint ahogy eredetileg a lemezen szólt. Egész pontosan arra gondoltam, és szerintem mások is, hogy mennyire kinőtték ők ezt a színpadot. Nem biztos, hogy a nagyszínpadot megtöltenék – sőt, attól tartok biztos, hogy nem – de egész egyszerűen oda valók. Minden kitalálva, összerakva, átgondolva, eljátszva precízen, de nem sterilen. Habár nagyon azon a határon mozogtak, hogy tényleg csak előadás legyen, de valahogy a lelkesedés még a jó oldalon tartotta a produkciót. Szerintem.

 Az egész újragondolósdi az új lemezük miatt is van, aminek dedikáltan ez az egyik célja. Én még nem hallottam (szégyen, tudom), de ők ilyesmiket mondanak róla. Tehát a koncert. Néha elég komolyan vették az átvezetés dolgot (az új lemez miatt van ez is, gondolom), ami nem feltétlenül baj, de egy fesztiválon éjszaka már hangulatgyilkos tud ám lenni az ilyesfajta „okoskodás”. Ráadásul szerintem néhol kicsit szétestek egymáshoz képest, de csak pár ütemre, meg aztán ki tudja, lehet, hogy az is direkt, és az új lemez miatt van. Mindenesetre a „We Will Rise” életem egyik legjobb koncertvége élményét adta, ami egy éppenhogy egyórás koncert után azért kárpótlásként rám fért.


Az Exodus után a Malátabár felé vettem az irányt. Régóta követem nyomon – néha szorosan, néha kissé eltávolodva – a Fish! tevékenységét. Egy nagyon kedves barátom hívta fel rájuk a figyelmem lassan egy évtizeddel ezelőtt és már első alkalommal úgy gondoltam, hogy a srácok nagyon is jó és szerethető dolgokat művelnek. Úgy vettem észre, hogy a jó szövegek (mind angol, mind magyar nyelven születtek és születnek nóták tőlük) és a pörgős zene ellenére valahogy csak nem sikerül befutniuk, hogy a „mainstream” jelzővel illethessék a zenekart. Így – mint nem sokkal később kiderült botor módon – azt hittem, nem leszünk olyan sokan a koncerten.

Jelentem a Malátabár dugig volt; kisebb harcokat kellett folytatni, hogy ha az ember el akart jutni a pultig vagy csak úgy be szeretett volna állni a tömegbe, hogy megnézze a koncertet. Arról már nem is beszélve, hogy aki csak álldogálni ment be, az nagyon gyorsan ki is jött, mert valami hihetetlen csoda folytán mindenki ugrált, táncolt, csápolt és együtt énekelt a zenekarral. Szerintem a srácok elsőre kicsit le is döbbentek, hogy tömve van a színpad előtti tér – olyannyira, hogy a fedett tető alól bőven kilógtak az emberek –, de nagyon lazán és nagyon profi módon lekezelték a helyzetet és egy fergeteges bulit csaptak. Volt itt kérem minden, mi szem-szájnak ingere. A PASO által is előszeretettel használt „leguggol mindenki, mert addig nem játszunk tovább és majd beszámolok és mindenki egyszerre felugrik”-tól kezdve, a „három részre bontjuk a tömeget éneklésileg és szépen összeénekeltetjük őket”-ig. Frenetikus élményben volt része annak, aki a Fish!-t választotta. - Mezei Attila

Hogy kikerüljek egy kicsit a Pepsi színpad vonzásából, gondoltam megnézem az Alphaville-t. Fesztiválfegyelem, kettő perccel fél után elkezdték a koncertet. Én konkrétan sokkot kaptam. De tényleg. Még most sem tudok mit kezdeni az élménnyel, pedig már aludtam rá egyet. Azóta sem tudtam eldönteni, hogy most akkor ez jó volt vagy mi volt ez egyáltalán? A bikicsunáj után ezért átmentem Bloody Roots-ra (Pepsi színpad), hiszen a thrash metál legalább egy biztos pont. Ott a legjobb szám, amit hallottam, a „Refuse Resist” volt, de azt mondjuk pont nem ők írták. Mint egy mellettem álló sráctól megtudtam, pár szám Moby Dick volt, amit játszottak (vessetek meg bátran) aztán ma meg kiderült, hogy Schmiedl Tamás a Moby Dick frontembere volt. (Műveletlen állat vagyok, na). Mellesleg, ha tudom, hogy a Moby Dick ilyen jó zenét játszik, lehet, hogy hallgattam volna őket. Mert a Bloody Roots zeneileg hibátlan oldschool thrash metál. Nekem viszont egyáltalán nem jöttek be a dalszövegek, meg elég messze állnak a világnézetemtől, úgyhogy pár szám után inkább visszamentem az Alphaville végére. Még most is sokkos vagyok, nem is tudok róla beszélni.

Az szerda este utolsó megmozdulása számomra az Alphaville koncertje volt. A „Forever Young”-gal világhírt szerzett – akkor még tisztán szintipop-ot játszó - csapat tevékenységét nagyjából a második nagylemezig követtem. Akkoriban ők a populáris, könnyen emészthető zene felé fordultak, nekem meg berobbant az életembe a Depeche Mode és az Alphaville-t nagyjából el is felejtettem. Az kell mondanom, hogy Marian Gold (született Hartwig Schierbaum) hangja szinte semmit sem változott az évtizedek alatt. Oké, felnőttesebb lett egy kicsit, de megmaradt annak a semmivel és senkivel össze nem téveszthető egyedinek, ami talán a zenekar védjegye is lehetne. Nem volt telt ház a Nagyszínpadnál, de ez nem szegte kedvét az Alphaville-nek és egy nagyon is profi módon kivitelezett, kellemes – nekem néha múltidéző – koncertet adtak.

Már az első lemezük után törekedtek arra, hogy az elektronikus hangzás mellett „élő” hangszereket is használjanak, így dobok, szóló- és basszusgitár is szerepet kap a nótákban és a koncerteken egyaránt. Az egyetlen pici hiba a produkcióban az volt, hogy a basszeros hölgy játékából nagyjából semmit nem lehetett hallani. Ettől függetlenül nagyon is jól szólt az Alphaville és természetesen az az ominózus három nóta, amellyel anno befutottak („Forever Young”, „Sounds Like a Melody”, „Big in Japan”) sem hiányozott a repertoárból. Gyanítom, ők is úgy lehetnek ezzel, mint Lemmy az „Ace of Spades”-el; ha nem játsszák el, akkor leszedik őket a színpadról a rajongók. De nem ez történt; „mindössze” egy remek „kis koncertet” kaptunk. - Mezei Attila


Jöjjön a Firkin, amiről azt hallottuk, hogy jó. Az biztos, hogy a Furmint klub előtt hajnal egykor kb. 18 fokban nagyon jó hangulat fogadott minket. Én egy-két pingvint is látni véltem. Mit mondjak. Ennek a mulatós dolognak (akkor is, ha ír) sem én vagyok a célcsoportja, de nem zárkózom el az új élmények elől. Csak a  fúvós ember – az alapító tag – Péter János elvinné a hátán a teljes produkciót, de erre nincs szükség, mert a kései / korai időpont ellenére mindenki pörgött a színpadon teljes gőzzel. Nagyjából ezt hallottam róluk, úgyhogy csalódást nem okoztak. Zseniálisan kezelték a közönséget, és a nagyrészt inkább a rockos vonalhoz tartozó közönség simán ott ugrándozott a színpad előtt.