Főkép

Vannak dolgok a világegyetemben, amikről az ember hajlamos azt gondolni, hogy lehetetlenek. Nekem például eszembe nem jutott volna, hogy Douglas Adams klasszikus sci-fi paródiáját színpadra lehet állítani, de a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem két tagjának vizsgaelőadása bebizonyította, hogy pedig de. Mi több, nem is csak egyszer: én júniusban láttam a darabot a Szkéné Színházban, és már akkor sem először játszották, novemberben és decemberben pedig újra előadják.

 

„Egy pillanat! Két tagjának vizsgaelőadása?!” – kiálthatna fel, aki odafigyelt az előző bekezdésre, és ismeri az eredeti művet is. Hogy az istencsudájába` lehet, hogy ketten játsszák?! Erre mondhatnám, hogy el kell menni, meg kell nézni, de akkor mire ez a cikk, nem igaz? Márpedig Orbók Áron és Vass Csaba kettesben viszi véghez a lehetetlennek tetsző feladatot. Amiből az is következik, hogy a regényt nem vitték az utolsó betűig színre (de a filmverziók sem), meg az is, hogy minden szerepet ők ketten játszanak.

 

Ehhez pedig nem elég, hogy színészként kimagaslónak bizonyuljanak, de gyorsnak és már-már az ordenáréságig kreatívnak is kell lenniük. S bizony, mind a három kitételnek megfelel a két „vizsgázó” (érzésem szerint szó szerint vizsgaelőadásként évekkel ezelőtt szolgált ez a darab). És ahhoz, hogy a számos különféle színt (mármint színhelyet) és szereplőt meg tudják jeleníteni, s hogy mindezeket ketten tudják kezelni is, az absztrakció és lelemény olyan fokát kell alkalmazniuk, mely önmagában is douglasadams-inek hat – elég csak Marvin, a paranoid android kartondobozból készült fejére utalnom. Szóval már attól röhögőgörcsöt kap az ember, ahogy ezeket a trükköket megoldották, és akkor még nem beszéltem magáról a történetről, az egyes szereplőkről és az irdatlan mennyiségű poénról, melyek szállóigévé váltak a rajongók körében.

És nem is fogok, ebben a cikkben már épp eléggé leírta tanult kollégám, hogy miről szól, legyen elég annyi, hogy a színdarabban is átjön Adams megannyi poénja, és az amúgy az emberiségre nézve igen lesújtó és szomorú üzenete is, mely, kell-e mondanom, napjainkban érvényesebb, mint valaha. Persze, egy ennyire sűrű darabnál (mert sűrű, és el sem tudom képzelni, hogy aki nem olvasta a könyvet, mit tud vele kezdeni) megesik, hogy egy-egy poén elvész a nagy sietségben, de ennyi belefér. Így is mélységesen le a kalappal Áron és Csaba előtt. Rendkívüli, mi s mennyi mindent adnak elő, nekem például már attól megfájdult a torkom, ahogy ők az egerek szerepében visítoztak. De ami még ennél is fantasztikusabb: látszott rajtuk, hogy élvezik. Jó, talán épp a sipítozást nem, de a többit. És ez jó, anélkül minek is csinálnák, és a hálás közönség is csak még inkább élvezi az előadást, ha azt tapasztalja, hogy a színészek is örömmel játszanak. Ez valóban játék volt, nekik is, nekünk is.