Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: King Crimson Uncertain Times European Tour 2018 – Művészetek Palotája, 2018. június 29.

1993. április 22. Aznap hallottam először élőben színpadon King Crimsont, igaz, Robert Fripp és társai helyett a magyar After Crying nevű zenekar előadásában. Óriási teljesítmény volt, amit akkor produkáltak, de most, hogy végre ténylegesen megnézhettem-meghallgathattam az angol progresszívrock-legendát, már tisztában vagyok a különbséggel: míg a magyarok eljátszották a lemezt (akkor, ott az In the Court of the Crimson King teljes anyagát élvezhettük, gyakorlatilag hangról hangra az eredetivel megegyezően), addig az eredeti csapat újraértelmezi, bizonyos értelemben teljesen friss felfogásban adja elő a számokat. És a „bizonyos értelemben” alatt pedig között azt kell érteni, hogy három dobos uralja a színpadot.

 

Mintha a dobosok lennének a szólisták egy nagyzenekar előtt, akik ha nem is húzódnak meg szolidan a háttérben, mindenképp a megszokottnál nagyobb teret adnak az ütős szekciónak. (Mellékesen megjegyezném, hogy szigorúan véve négy dobos is ült a színpadon, épp csak az egyikük, nevezetesen Bill Rieflin már kizárólag a szintetizátokat bűvöli a bőrök püfölése helyett.) Robert Fripp pedig (a konszolidált angol kisvárosi úriember külsőről eszembe nem jutott volna, hogy annak idején ez az ember egyenesen forradalmasította a rockzenét) amolyan koncertmesterként vezényelte le a koncertet – oldalra húzódva, hogy mindenki jól láthassa, ugyanakkor kerülve mindenféle felesleges feltűnősködést.

 

Talán ebből is lejön, hogy magából a színpadképből elég nehezen lehetett volna eldönteni, miféle hangversenyre jöttünk, és a King Crimson zenéje valóban nem fér bele semmilyen skatulyába: a könnyen követhető három- és négynegyedek helyett inkább a gyakori ritmusváltások és a könnyebb zenében igencsak ritkán használatos ütemek jellemzik az együttes rendkívül összetett, néha már-már kaotikusnak ható szerzeményeit. Ugyanakkor lerítt az egészről, hogy mindent előre megkomponáltak, véletleneknek itt nincs helye, és hiába szólalt meg időnként viszonylag szabad improvizáció, azt a jazz köreinek szabályossága határozta meg. De hogyan is lehetne egyben tartani ennyi hangszerest, ha nem egy átgondolt, jól begyakorolt produkcióról lenne szó...

 

Úgy gondolom, hogy aki eljött erre a zenei ünnepre, kivétel nélkül mind ismerte, de legalábbis hallotta a lassan hat évtizede bővülő életművet, ezért talán felesleges is megemlíteni, hogy a néhol reichinek ható ritmuseltolódásoktól a free jazzre emlékeztető tomboláson és a feszes, hihetetlenül pontos motívumok egymás után illesztgetésén át a teljesen líraivá lágyuló dalokig mindenfélét lehetett hallani, hiszen mindig is ez jellemezte a csapatot. Mégis öröm volt látni – igen látni –, mennyire élvezik a játékot, és ezt mindenképp szó szerint kell venni, mert ők nem egyszerűen zenéltek, hanem játszadoztak, szórakoztak, egy-egy összekacsintással viccelődtek. És nem csupán az ínyenceket szolgálták ki, mert azért megszólaltak olyan „örökzöldek” is (habár ezt a szót tulajdonképp több okból is nehéz a King Crimson alkotásaira használni, de ennek kifejtésébe most inkább nem mennék bele), mint a „Red”, az „Easy Money”, a „Starless and Bible Black”, vagy a két fergeteges ráadás, az „In the Court of the Crimson King” és a „21st Century Schizoid Man”.

 

No persze akadtak kevésbé kellemes pillanatok is, például az a puszta tény, hogy az együttes kitáblázott és felolvasott kérése ellenére többen a koncert vége előtt is fényképeztek (a magam részéről nem feltétlenül vagyok híve az ilyen tiltásnak, különösen ennyire komplex zenék esetében, mert ha bárki képes követni egy ilyen tömör, mégis ezernyi szállá szétágazó, matematikába hajló előadást, akkor nyilván nem okoz gondot neki, hogy néhány fotót készítsen a tudatos jelenlét sérülése nélkül, mert hiszen a mindfulness itt alapkövetelmény); ráadásul valakinek elkésnie is sikerült (a koncert percre pontosan este nyolckor kezdődött), ami önmagában annyira nem is lett volna baj, ha valaki tévedésből nem ül le a helyére; Fripp felszerelése egy rövid ideig nem működött, legalábbis nem megfelelően; Jakko Jakszyk köhögése pedig épp a „Starless” hibátlan előadásában akadályozta meg az énekest, ám mindez teljesen feledhető, mert akár revelációértékűnek érezte valaki, amit hallott, akár ebből a szempontból túlhaladottank, azt hiszem, senki sem akadt a közönség soraiban, akit ne szegezett volna a székébe az előadás. Engem mindenesetre a lehető legjobb értelemben letaglózott.

 

Lehet, hogy ez volt az egyetlen alkalom, hogy élőben láthattam a King Crimsont, annyi azonban bizonyos, hogy – számomra legalábbis – feledhetetlen és örökre szóló élmény marad.


Galamb Zoltán - 2018. július 2.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (King Crimson)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!