Főkép

Hatalmas pacsi jár a New Beat szervezőinek, hogy egy ideje minden nyárra összehoznak minimum egy olyan napot a Budapest Parkban, ami felér egy minifesztivállal: 4-5 modern rockzenekar, és ráadásul nem is az elcsépelt fajtákból. Általában június közepére időzítik mindezt, amikorra már kitör a nyári szünet, így az iskoláskorúak is el tudnak jönni. Tekintve, hogy sok zenekar volt, ezért már kora délután megnyíltak a kapuk, ráadásul ugyebár javában tombol a foci világbajnokság, így a szükséges zenekarok közötti színpadi átszerelés idejére is el tudja foglalni magát az, aki szereti nézni, ahogy kergetik a labdát a zöld gyepen. Nem is olyan messze, a Duna túloldalán, első ízben köszönthették idehaza a Shinedown legénységét a rajongók, így aki modern rockrajongó, ismételten választás elé kényszerült.

 

Remélem, rövidesen ismét jön a Shinedown, hogy én is láthassam őket élőben, mert csípem a zenéjüket, de mivel mégiscsak 5 zenekarról van szó, ráadásul mindegyik érdekelt többé-kevésbé, egyértelmű volt, hogy melyik helyszínt választom. Délután négy óra magasságában nyíltak meg a kapuk, ezért a munkanapból egy kicsit lecsippentve, sikerült is megérkeznem egy kis késéssel a tett helyszínére, ahol már egészen szép nézőszám alakult ki.

 

Tördelt ritmusok, breakdown-k, hörgős verzék, sikálós, gyakorta negédes refrének, szintetikus díszítő samplerek. Ezeket azért írom le előre, mert ez jellemező volt nagyjából az összes zenekarra, és nem szeretném külön-külön leírni mindenhol. Valamint, ha a szűk környezetemben bárkinek is elhagyja a száját a fuck kifejezés a közeljövőben, akkor biztos, hogy tarkón ütöm, mert kissé megcsömörlöttem tőle a nap folyamán. Értem én, hogy nem kell nietzsche-i magaslatokba emelkedni a dalok közötti összekötő konferálásokban, de azért néha ki lehetne hagyni a kötőszóként használt négybetűs kifejezést.

 

SHVPES. Előzetesen szinte semmit sem tudtam a bandáról, és ha az énekes vezetékneve nem Dickinson lenne, valószínűleg nem jutnának túl messzire. Koncertprogramjuk második felét volt alkalmam megtekinteni, ha már élvezni annyira nem sikerült, ugyanis konkrétan a fejem megfájdult, olyan rosszul szóltak. Maradjunk annyiban, hogy még messze van az alma a fájától, de ha odafigyel és rágyúr, akkor közelebb is kerülhet.

Az átszerelés alatti Britney és Backstreet Boys dalok lejátszása egészen mókás volt.

 

Blessthefall. Nagyon szimpatikus zenekar látszatát keltette a fiatal brigád: az énekes lement pacsizni a közönséggel, sőt, ő volt az egyetlen, akit a koncertek után láttam vegyülni a szelfi-éhes rajongótáborban. Ahogy az új lemezen, úgy élőben sem fogott meg a „Wishful Sinking”, pláne nem nyitányként, mert annak szerintem eléggé laposkás, de a többi dal rendben volt. Ja igen, amit még elfelejtettem leírni az imént, és általános jellemzésként elmondható a fellépőkről, hogy az összes bovdenkarú úriember fekete póló és térdnél szakadt, boka fölöttig érő fekete répanadrág kombót tartotta a legideálisabb viseletnek erre a napra. Nem mondom, hogy nem volt hamis gyakorta az énekes srác, de lelkesek voltak, és rajtuk mindenképpen látszódott, hogy tényleg hálásak a rajongóknak a támogatásért, és élvezték a koncertet.

 

Caliban. Viszonylag sok Caliban-dalt ismerek, az utolsó két lemez kivételével szerintem mondhatom, hogy otthon vagyok az életművükben, és mégis sikerült meglepetést okozniuk: csak az utolsó dalukat ismertem. Ők megint csak a fájóan egyhangú, hörgős dalaikat illesztették rövidke programjukba. Az énekesnek pont annyi hangja van, mint az In Flames pacsirtájának, csak szerintem még annyira sem tud bánni vele. A tiszta részei samplerről szóltak, ott pedig, ahol a gitáros énekelt tisztán, alig lehetett hallani, mert a mikrofonja halk volt. A műsorok alatt egy kis nyári zápor is borzolta a kedélyeket.

 

Asking Alexandria. Volt már szerencsém az Asking Alexandriához koncerten, éppen itt, amikor azonban a másik énekessel, Denis-szel a fronton léptek fel a Budapest Parkban. Nem tudom, hogy az akkori énekes nőies, khm „trendi” kinézete vagy a hamis éneke miatt, esetleg a csapatot jellemző enerváltság következtében, de nem éppen úgy gondolok vissza arra a performanszra, mint életem koncertjére. Most már ismét Danny van a mikrofon mögött, aki sosem volt élőben különösebben egy dalnok, de legalább megjelenésében emlékeztet egy hímnemű egyedre. A nélküle készült lemezt teljes egészében hanyagoló és általában az új anyagra kihegyezett dallistával lépett a csapat a deszkákra, és valószínűleg nem bíztak az egészen impozáns ledfalban, mert egy akkora zenekari molinót hoztak, hogy körbeérné az 1-es villamost.

 

Sajnos ez megint nem volt jó koncert, mivel Danny hangjának valami baja lehetett – gyakorta látszódott, hogy teát iszik. Azonban ha mégsem volt semmi baja, és ez így a show-juk, akkor viszont soha többet nem akarok AA-koncertre menni, ugyanis az egy egészen enyhe és óvatos kifejezés, hogy hamis volt. De kedvtelen, szétszórt is, gyakorta tévesztette el a tempót, néha a helyét is alig találta a színpadon. Először azt hittem, hogy csak nem akar hörögni, ezért inkább énekhangon hozza a durvább részeket is, de a refrének is úgy ki lettek herélve, hogy némelyikre konkrétan rá sem ismertem, nemhogy vígan csápoljak rá. Ami viszont ezek után teljesen meglepett, hogy ellenben az akusztikus blokkban, amikor nem lehetett mismásolni, és elbújni a hangszerek mögé, akkor pedig teljesen korrektül hozta a dalokat. Fene se érti ezt…

 

Volt egy kis technikai baki, mikor máskor, mint az egyik új dal „where did it go so wrong?” soránál elszállt a hangosítás. Ők még nyomták tovább a refrént, mire észlelték, hogy valami nem okés. Pár perc alatt orvosolták a bajt, és elkezdték az elejétől a dalt. Talán egy harmadik találkozáskor kiderül, hogy mi az igazság.

 

Bullet For My Valentine. Otthon vagyok a Bullet-életműben nagyjából, még a földbe döngölt, és ezen a turnén teljesen hanyagolt Temper Temper lemezzel sem vagyok vészesen rossz kapcsolatban, de mégsem tartottam szorosan az ujjam a csapat vérkeringésén. Mire ők színpadra léptek, lehullt a lepel mindenről, és előkerült az összes lámpa, fény, miegymás, így a koncert alatt fel is kapcsoltak a technikusok mindent, amit találtak.

 

Bátor módon a set a megjelenés előtt álló új lemez két dalával startolt, és valami egyből feltűnt: a basszer csávó frenetikus. Énekelt, hörgött, ahogy mondani szokás, erre csak egy kifejezés van: aztaqrva. Úgy énekelt, hogy talán még a frontemberen is túltett, és tökéletes támaszt nyújtott neki, mert azért a Bullet-koncertek gyenge pontja sokáig Matt korán elfáradó hangja volt. Így viszont megosztoztak a terhen, és tökéletesen működött a dolog. Klasszul megkomponált fények, kitalált színpadi mozgás, nagybetűs SHOW, így mára vitathatatlan tény, hogy felnőttek a srácok, és már messze nem azok a kis emós, ordibáló „hülyegyerekek”, akik anno voltak. Nem vártam túl sokat a koncertjüktől, de lehengerlőek voltak.

 

Végignézve a dalok listáját, meglepő, hogy négy dalt is játszottak megjelenés előtt új lemezről, és eljött az az idő, hogy elképzelhető Bullet-koncert „All These Thing I Hate…” nélkül. Vérprofi műsor volt, megjelenésükben is emlékeztettek végre egy rock/metal zenekarra, és legyalulták az agyunkat. Remélem mostantól gyakrabban jönnek, mert ezt a műsort sűrű egymásután is szívesen nézném meg, és ajánlom mindenkinek, hogy tegye félre a csapat iránti esetleges előítéleteit, mert ez a banda megérdemli, hogy esélyt adjon nekik az ember, amelyet bőven meghálálnak.

 

Az este tízes csendrendelet miatt, pontban akkor be is fejeződött ez a 6 órás rendezvény, amelyre szép tömeg gyűlt össze, és szerintem senki sem távozott róla csalódottan haza. Még ilyet!