Főkép

Bizonyára véletlen egybeesés, de az utóbbi időben több olyan album fordult meg a lejátszómban, amelyet évtizedekkel korábban népszerű, illetve meghatározó latin együttesek / énekesek készíttek. Gondolok itt például a Los Wembler’s de Iquitos 2017-es lemezére, vagy az ANDINA című válogatásra. Brazíliát az utóbbi időben olyan kiadványok képviselték nálam, mint Caetano Veloso és Gilberto Gil koncertalbuma – a felvétel idején mindketten hetvenhárom évesek voltak. Kihagyhatatlan az ilyen felsorolásból a szintén brazil Elza Soares, aki szintén elmúlt már hetven és tiszteletre méltó pályafutással büszkélkedhet, esetleg a mostanában megjelenő Gal Costa, Gilberto Gil & Nando Reis albumot (Trinca de Ases) se hagyjuk említés nélkül. Vagyis az életkor nem akadály, ha világzenéről van szó.

 

Ide tartozik Dona Onete, a majd nyolcvan éves énekesnő, akinek nemzetközi karrierje Cesaria Evoráéhoz hasonlóan nagyon későn kezdődött, de az is sokkoló adat, hogy első lemeze (Feitiço Caboclo) csak 2014-ben jelent meg, és idén végre eljutott a MüPa színpadára. Az előzetes látott koncertvideók alapján arra számítottam, hogy belibeg egy idős hölgy, leül a székére és énekel. Ez alapján csak arra vágytam, hogy a koncerttel varázsoljon elém egy igazi brazil fiestát, vérpezsdítő dallamokkal, kellemes énekkel, és általános jókedvvel. Fiesta szempontból sajnálatos módon azt kell mondjam, a MüPa patinás intézménye nem egészen ilyen koncertekre van kitalálva. Mert ez a muzsika valóban táncra buzdított, és amikor a közelemben pár külföldi engedelmeskedett a ritmusnak és táncba kezdett, akkor az ügyeletes hölgyek udvariasan, de nagyon határozottan mindenkit leültettek – itt ezt nem lehet. Ülve táncolni pedig meglehetősen nehéz feladat, bár páran ezzel is megpróbálkoztak, több-kevesebb sikerrel. Azt nem állítom, hogy a mozgástér hiánya hátrányára vált a koncertnek, csak érzésem szerint az ilyen zenének nem feltétlenül ez a természetes közege, inkább tánctermek, vagy állóhelyekkel is rendelkező koncerttermekben érvényesül igazán az ereje.

 

A feelingre így sem lehetett panasz, mert a közönség teljesen vevő volt a műsorra, tapsoltunk, fütyültünk, jól éreztük magunkat. Onete a számok között önfeledten, mosolyogva beszélgetett velünk – portugálul. Ami leginkább arra emlékeztetett, amikor a Szellemkutya című filmben Forest Whitaker kommunikál a fagylaltárussal (Isaach De Bankolé), úgy hogy egyikük sem érti a másik nyelvét, de számlátomást egy hullámhosszon vannak, és a lényeg, a mondanivaló átjön. Na ugyanezt éltem át ezen az estén, mintha a nagymamát hallgattam volna a konyhában ülve.

 

 

A másfél órás koncertet az eddig megjelent két lemez számaiból állították össze, és nekem, mivel azt sokat hallgattam, a tavalyi Banzeiro dalai tetszettek jobban, főként a három sláger: „No meio do pitiú”, „Tipiti”, „Banzeiro”. Nagyjából a második-harmadik szám után létrejött a fiesta hangulat (ülve!), ami azért nem semmi mutatvány volt, mert túl sok mozgást nem láttunk a színpadon. A közönség és Onete ült, a dobos Vovô és az ütőhangszeres JP Cavalcante helyhez kötötten püfölte a bőröket, Pio Lobato gitáros és Breno Oliveira basszusgitáros nem nagyon távolodtak el a mikrofonjuktól, egyedül Daniel Serrão szaxofonos-billentyűs rohangált fel s alá. Tény, ennél mozgalmasabb színpadképet is láttam már, de igazából nem volt zavaró, mert mindez illett a dalokhoz, az énekesnőhöz.

 

Egyébként is arra voltam kíváncsi, mennyire képes elvarázsolni, meddig képes fogva tartani a tekintetemet az énekesnő, s nem utolsó sorban mire képes élőben a hangja. Mert apai nagymamám is gyakran énekelt, de az ő orgánuma egészen más volt, és énekesi álmokat sem dédelgetett, illetve a szomszédok sem gyűltek össze esténként nála. Örömmel mondom, hogy az évek dacára Onete hangja még mindig fantasztikus, és annyira jellegzetes, hogy első hallásra felismerhető.

 

 

Megvan benne az erő, és lehet hogy ezt csak belemagyarázom, de az élettapasztalat révén szerzett bölcsesség adta vidámság, szeretet. Aki teljes természetességgel énekel a csók ízéről, halpiacról, örömteli és szomorú emlékekről, csupa hétköznapi dologról, vagyis az életről. Bevallom, jobbára őt figyeltem, ahogy apró termetével ült a széken, kezében a mikrofonnal, és hangja mégis betöltötte a termet.

 

A szép este felhőtlen egét egyedül a hangzás árnyékolta be. Ennek nagy valószínűséggel a teremben elfoglalt helyem az oka (második emeleti oldalpáholy), másokkal pedig nem volt módon megvitatni a hangosítást, de hozzám időnként a hangszereket összemosó, a két gitárt szinte teljesen eltüntető zene jutott csak el, még szerencse, hogy Onete éneke végig élvezhető maradt.

 

Ezt főként azért sajnálom, mert így nálam nem tudott kellőképpen érvényesülni az a sokszínű, Onete hazájára, az Amazonas torkolatvidékére jellemző zenei sokszínűség, ami a carimbótól a cumbiáig terjed, sok egyéb stílust érintve útközben. Akárcsak a közönség, szemlátomást Onete is jól érezte magát, olyannyira, hogy a koncert egy pontján tisztes kora dacára nem tudott ellenállni a zenének, felállt és táncolt (mondjuk addig sem ült nyugton a helyén, latinos vérmérséklettel átadta magát a muzsikának). Ez a jelent egyszerre volt bájos és megható. Az énekesnő nyilvánvalóan megmaradt annak, aki volt, és továbbra sincs más célja, csak bemutatni szülőföldjének zenei sokszínűségét. S nem utolsó sorban élvezi a pillanatot, az éneklést, a zenét.

 

Köszönöm, hogy eljött hozzánk, és megajándékozott ezzel az élménnyel.