Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Rufus Wainwright – Művészetek Palotája, 2017. december 21.

Rufus Wainwright ismét szólóban látogatott el Budapestre, újra a Müpa nagytermébe, hogy egy hullámzó hangulatú és teljesítményű koncerttel lepje meg a nagyérdeműt. Kezdetben elég idegesnek tűnt a művész, mint ahogyan ezt később meg is jegyezte, és a kamerák hatásának tudta be, mivel a koncertről felvétel készült. Ugyanakkor némileg megtépázottnak vagy talán egy délutáni alvás után is erősen másnaposnak/aznaposnak látszott, amit sok beszéddel igyekezett kompenzálni, kezdetben picit mesterkélten vagy kissé sznob felhanggal arról, hogy mennyire élvezték Budapest múzeumait férjével (közös élettársukról, lányuk anyjáról, Lorca Cohenről, aki egyébként Leonard Cohen lánya, nem esett szó az este során).

 

Viszont a Leonard Cohen dal feldolgozása, a So Long Marianne” volt kétségtelenül a koncert egyik csúcspontja: bár a dalba másodjára is belekezdett Rufus miután elsőre elrontotta a saját gitárkísérete mellett az ének belépését, amit jópofán azzal csapott el, hogy ő az egyetlen aki gyorsítva dolgoz fel Leonard Cohen dalokat, de ezt követően tényleg azon ritka pillanatok egyike következett, amikor szemben a már-már himnikussá vált, többféleképpen érthető „Jericho kompozíciója után, egy kevésbé zavarba ejtő szöveget is hiteles átéléssel tudott közvetíteni a közönsége felé. Itt tetten érjük, hogy minden instrumentális alulképzettség ellenére mekkora művész rejtőzik Rufusban, túl az előadóművészeten, mert afelől, hogy egy óriási showman, eddig sem volt kétségünk.

 

De valami rendkívül magával ragadó muzikalitás is árad a hangjából és egy ponton el is tűnődünk azon, hogy ha már bandát sosem hoz magával, miért nem áll ki minden kíséret nélkül, és csak egyszerűen énekel – amit aztán a koncert egy másik csúcspontjához érkezve meg is tesz egy hosszas anekdota után, és megint lehengerel mindenkit, mint ahogyan az előre kitalált kontraszt, amit a szünet nélküli folytatás ígér a belépő zongorával a szólóének után. Hatásvadász? Igen, de szuperül működik.

 

Mint ahogyan az az ötlet is, hogy egy két hónapos franciaországi turné után meghív egy francia zongoristát, hogy a francia repertoár egyes sanzonjait vagy kortárs kanadai zeneszerzők pszichedelikus lírával megáldott darabjait vagy éppen Berliozt duóban játszanak. Szárnyalnak együtt, egyrészt végre egy profi zongoristával halljuk Rufust énekelni, másrészt nagyon finom a hangszer és az énekhang közti összhang, harmadrészt pedig amolyan koncert a koncertben működik többször is a francia szekció. Profi ötlet és még némileg feledteti azt a felkészületlenséget – talán a valamilyen-naposságból fakadó dekoncentráltságot? –, hogy a saját operájából kiemelt darabot többször elrontja menetközben Rufus szólóban, ami egy profi művésztől, szemben egy-egy rossz kezdéssel, amatőr hibának tűnik.

 

De minden tökéletlenség ellenére is egy remek előadást hallhattunk, a zenéé volt a főszerep, aminél többre senki sem vágyhat egy koncerten.

 

Előadók:

Rufus Wainwright – ének, zongora, gitár

Laurence Bekk-Day – zongora


Németh Attila - 2017. december 22.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!