Főkép

Édes drága istenem, hát én koncertjáró karrierem kezdete óta nagyjából nem éreztem olyasmit, mint a francia Igorrr buliján. Korábban így hallgatgattam őket, és tényleg egyfajta kuriózumként tekintettem erre az avantgard mashupra, amit death metalból, breakcore-ból, operából és francia esztrádzenéből kavarnak össze a Gautier Serre vezette muzsikusok. És, hát, igen, ez az egyveleg pont olyan is, mint amilyennek hangzik. Szóval, visszatérve a korábbi gondolathoz, egyedi érdekességnek oké, de azért úgy van vele az ember, mint székely bácsi a zsiráffal: jó, jó, de otthonra nem kéne. És hát tényleg.

 

Már akkor gyanús volt pöppet a dolog, amikor a barlangjukból nagyjából tíz éve utoljára előmászott arcok kezdték megtölteni a Dürer nagytermét (ami meg is telt, csurig, nem is emlékszem, mikor voltam ennyire tömött bulin itt) a Dalriada-pólós metalosok meg fültágítós vékony gyerekek mellett. Érthetetlen potpourri volt tehát a közönség is, úgyhogy óvatosan meghúzódtunk a hangpult melletti kordonnál, nem tudva, hogy itt most egy kicsontozó moshpit, egy headbangelős hajkórus vagy csak pár pikírtan bólogató bölcsész fog-e elszabadulni. Valahol középtájon volt az igazság, mert nagy dara nem kerekedett, de azért buliztak a népek rendesen, meg próbáltak tapsolni a tört ütemekre, több-kevesebb sikerrel. Viszont azért hosszú távon az Igorrr tényleg szinte kibírhatatlan. Vagyis persze lehet, hogy én öregedtem meg, de valahogy a legtöbb dal esetében képtelen voltam befogadni azt a kissé koncepciótlan hangorkánt, ami felém áradt. Mert az első pár percben még szórakoztató, ahogy a klasszikus vokálok megszólalnak a dzsidzsi-felhőben, amire aztán rápörög egy kőkemény breakcore menet, csak aztán meg inkább úgy érzem magam, mintha a Nightwish valamiért csinált volna egy split EP-t Sterbinszkyvel. Csak minek? 

 

 

Nem, nem, komolyan, tényleg teljesen biztos vagyok benne, hogy velem van a baj, mert nagyon nagyon sokan élvezték azt, ami körülöttünk zajlott. Csak én meg nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy ez vagy tényleg az egyik legzseniálisabb dolog, amit valaha a zenészvilág a színpadra szült, vagy (és talán ez a valószínűbb) egy iszonyatosan nagy blama, amiről nem igazán lehet eldönteni, hogy akkor most a tisztelt műveszurak és műveszhölgyek viccelnek vagy sem. De amúgy bármelyik eset is áll fenn, vagyis akár a következő metalmessiás szállott alá a mennyekből, akár az egész Dürer teltház egy nagy trollparádé áldozata lett, az fix, hogy a produkció minőségi volt.

 

Tényleg minden a helyén szólt, nem voltak bizonytalanságok, és a közönség őszintén tényleg zsigerből élvezte a parádét (bár azért pár cinkos összemosolygás meg tágra nyílt szemű egymásra bámulás befigyelt egy-két emberrel, akik szintén úgy érezhették magukat, mint Alíz Csodaországban). Tehát mondom, már élmény-szinten is megérte ez az este, mert ritkán érzem magam ennyire furcsa helyzetben, amikor gyakorlatilag úgy megy el mellettem egy produkció, hogy azért jó sokáig bámulok utána, de azt is be kell látni, hogy nem való mindenkinek az Igorrr, szerencsére azoknak, akiknek igen, azok viszont megtalálták a számításukat ezen a különös csütörtök estén.