Főkép

Nehéz műfaj a poszt-rock, márcsak azért is, mert amennyire egyszerűnek tűnik néhány kellemes, ragadós dallamból, tremolós gitárnyüstölésből, egyre intenzívebb dobolásból, valamint a crescendók és pianók váltakozásából összehozni egy lemezre való dalt, annyira kevés mégis az igazán maradandó banda és album ebben az amúgy borzasztóan túltelített zsánerben. Ott vannak a hatalmas klasszikusok, mint a Godspeed You! Black Emperor, a Mono vagy az Explosions in the Sky (másfelé tapogatózva pedig a Mogwai és a sludge-os poszt-metalos oldalhajtások), de a kisebb zenekarok közül azért nincs sok hosszú távon is jelentős formáció. Mert a poszt-rocknak pont az a titka, hogy valami pluszt, valami nagyon mély zsigeri értelmi töltetet kell a zenésznek vagy komponistának saját magából a dalokba tennie, hogy tényleg elutaztassa a közönséget, hogy aztán az transzba esve tudjon bólogatni a hangfalakból áradó szent zajra.

 

Emiatt nagyon nagy öröm, amikor az ember olyan bandákat fedez fel magának, akár korábbi ismerkedés nélkül ott a helyszínen, a koncerten, mint a macedón KHARA, akik egy szép nagy érzelmi hullámvasútra vittek el a muzsikájukkal, ami feltételezem főként a There Were Heroes Amongst Us című nagylemez dalait fedte le. A két külföldi fellépő közül ők játszották a számomra klasszikusabb válfaját a poszt-rocknak, ami tényleg a halk, visszhangos dallam / tremolós témakibontás / erősödő dobolás / nagy érzelmi csúcspont / visszahalkulás sémán megy végig, de mindezt a már említett mély érzelmi töltettel, ami az én szívemhez nagyon közel áll.

 

A japán Mono tud még hasonló, szinte már költői dalokat írni, ráadásul itt a zenekartagok is nagyon emberien jöttek le a színpadról (mármint nem fizikailag, hanem érzetre, koncert közben), és érződött, hogy szeretik ezt a fajta zenét és szívből is játsszák az utolsó hangot is. A bulijukun szerencsére legalább annyian vettek részt, mint a főbandáén, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy sokan avattak új kedvencet a KHARA személyében. (Ja, és amikor hírt adtunk a koncertről, valamiért azt írtam a róluk szóló bekezdésbe, hogy a zenéjükben balkáni zenei elemek is megjelennek, nem tudom miben voltam ott éppen, mert ez nettó hülyeség, bocsánat).

 

 

Amennyire emberi és valamennyire fésületlen volt a KHARA, annyira összeszokottabbnak és produkció-szerűbbnek tűnt a lengyel Tides from Nebula. Nem azt mondom, hogy ridegek voltak, de tényleg egy jól működő gépezet mintájára zakatolták végig a bő egy órájukat, ami egyrészt a javára vált az estének, mert így tényleg nem volt megállás a bolygóközi utazásban, és az ember folyamatosan ott lebeghetett valahol a világmindenségben, másrészt náluk azt az érzelmi közelséget és közösséget, ami a KHARAnál megvolt, nem éreztem, ami számomra kissé lejjebb rakta az élményt az azt megelőzőnél. A vizuál persze nagyon hatásos volt, és a hangok valóban csillagközi hullámokként mosták át az ember fülét, hogy aztán néha csak magára hagyják a hideg semmiben lebegve, így lehetséges, hogy az emberi jelenlét hiánya konkrét célja volt a zenekarnak (csak a lelkes Maciej kiáltozott néha ki egy-egy köszi szépent a közönségnek), de összességében én mégis a KHARA-t hoznám ki győztesnek az estéből.

 

Nyilván persze a legnagyobb nyertes a közönség volt, akik két ilyen remek külföldi (és egy hazai, akikről én lemaradtam) bandát láthattak potom pénzért egy sima hétköznapon. Én személy szerint többel mentem haza, mint amennyivel odamentem, mind érzelmi, mind élmény-szinten, ezért pedig csak hála jár a zenekaroknak és a szervezőknek is.