Főkép

Úgy tűnik, vénségemre vissza fogok szokni a klubkoncertekre, és nemcsak a bensőségesebb hangulat miatt, hanem azért is, mert olyan csodálatos csemegék akadnak a kínálatban, mint az ukrán The Hardkiss, akiket a progresszív pop egyik zászlóshajójának lehetne nevezni, még ha nem is olyan értelemben, mint, mondjuk, annak idején az Alan Parsons Projectet. Ráadásul itt megint a végletekig fokozódott az intimitás, mivel – hiába a reklámok, a közösségi média – leginkább csak lézengett a közönség az A38 Hajón. Julia, az énekesük el is sütött egy viccet, és nagyjából úgy fogalmazott, hogy bár láthatóan kevesen ismerik őket errefelé, akik viszont igen, azok most mind itt vannak.

 

No de mégis, mi fán terem a progresszív pop? A metallal kapcsolatban többször megjegyeztem már, hogy érezhető egyfajta poposodási tendencia, vagyis a kemény alapokhoz édesen fülbemászó, általában nőies vokált párosítanak, és – eltérően a szimfonikus metal csapatok nagy ívű, operai megoldásaitól – valahol a kellemes szórakoztatás a lényeg: a kifinomult szépség a magasztos, a monumentális helyett. Ugyanez minden jel szerint megfordítva is igaz, és a klasszikus, tehát nem hip-hop alapú popzenekarok rendszerint rockosabban szólalnak meg élőben, feltéve, hogy nem monstre arénakoncertekkel akarják elkápráztatni a zene mellett/helyett látványosságra vágyó nagyérdeműt. Kisebb helyeken viszont apait-anyait bele kell adni ahhoz, hogy lekössék, szórakoztassák a közönséget.

 

Ahogy a Hardkiss is ezt teszi. Itt bizony egy metal banda kíséri az éneket – Budapesten ténylegesen talpig feketében, fekete gitárokkal léptek fel, és nemcsak a dobost, Kreechyt vehették volna kölcsön a Smash Into Piecesből (bár egészen más volt a maszk, de a keménység és a tartózkodás-rejtőzködés ugyanaz), a gitártémák úgyszintén haraptak – sokkal inkább, mint a lemezeiken. Még a valószínűleg legismertebb slágerük, a „Tony, Talk!” is durván ütött, a „Hurricane” pedig kifejezetten orkánszerűen, elsöprően, ugrálósan és keményen szólalt meg. Roman Szkorobahatko pedig – noha a szólóit nem a malmsteenes tekerés jellemezte – bármelyik szimfonikus metalt játszó formációba beillene. Vagyis ha valaki kizárólag a kemény témákért jött volna el, akkor sem csalódhatott volna. Ugyanakkor ez még messze nem elég ahhoz egy zenei produkció valóban különleges legyen.

 

A Hardkiss esetében Julia Szanyina jelenti a pluszt. Az ukrán X-Faktor zsűrijének tagja egyszerűen színpadra született, ám annak ellenére, hogy topmodell szinten gyönyörű – habár smink nélkül, utcai ruhában, akárcsak a manökenek szerintem nagyobbik hányada, csupán egy aranyos kislánynak, pontosabban fiatal nőnek tűnik –, nem a szépségét igyekszik kihasználni (legfeljebb a videókban, de azokban ennek ténylegesen van helye, szerepe). Elsősorban szuggesztív, inkább altba hajló hangjával vesz le mindenkit a lábáról, közben pedig hasonlóképp lenyűgözően és hatásosan mozog, így aztán az összhatásba nem csoda, ha szinte beleborzong az ember. Emellett kedves, közvetlen is. Az egyik szám, talán a „Hammer” közben – nem mernék megesküdni rá, mivel elsősorban a pillanatra figyeltem, próbáltam teljesen magamba szívni az élményt – leült a színpad szélére, és csak figyelte a többieket, de amikor néhányan odagyűltek mellé, hogy közös fotókat készítsenek vele, készségesen pózolt velük.

 

Egyébként mindvégig az volt a benyomásom, hogy a jelenlévők jelentős többsége – ha nem egyenesen rajtam kívül mindenki – valamilyen módon kötődött Ukrajnához, mivel nem csupán az angol, hanem az ukrán nyelvű számokat is együtt énekelték Juliával. Aztán, amikor a koncert után lejöttek a közönség közé, úgy vettem észre, hogy sokan az anyanyelvükön szóltak a tagokhoz. Azaz négyükhöz, mert Kreechy a közös fénykép után végleg visszavonult, nyilván, hogy megőrizze inkognitóját. Julia és a férje, a gitáron és szintetizátorokon játszó, szakállas Val Bebko mindenkit közrevett, aki fényképet szeretett volna velük, és még ez után is hosszasan, örömmel írták alá a koncertjegyeket, plakátokat – nekem pedig a CD-jük belső borítóját. Végtelenül szimpatikusak voltak, és a közönségen is érezni lehetett a valóban odaadó rajongást.

 

Ennek ellenére félőnek tartom, hogy egyhamar nem látogatnak el hozzánk megint. Mert bárhogyan szépítjük is a dolgot, bármennyire pozitívnak lehetett érezni a közönség kisugárzását, szégyenletesen kevesen voltunk. Pedig ma már, miután valóban az egész világot összekapcsolja az internet, kulturális értelemben tényleg megszűntek a határok. Viszont olyan bőségessé vált a kínálat, hogy nehéz rátalálni arra a pár igazira, akik számunkra valóban értékeset adnak, akikért odalehetünk, akiket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Vagy csak túlságosan szerteágazóvá vált az ízlésünk, és kevés a sokakat megszólító új produkció. Esetleg egészen egyszerűen csak idő – és szerencse – kell ahhoz, hogy komolyan befusson valaki. Szóval inkább megőrzöm ennek az estének az emlékét, amikor még ennyire közvetlen közelségből élhettük meg ezt a koncertet, mert lehet, hogy amikor a Hardkiss legközelebb ide látogat, már annyira nagy névnek számítanak, hogy hatalmas kiváltságnak érezhetik, akik személyesen találkozhatnak majd velük.