Főkép

Brian Blade lett az este után a kedvenc dobosom. Persze már rég óta nagyon szeretem, 2001-ben a Wayne Shorter Quartet igazi úthenger-élményt nyújtott a londoni Royal Festival Hallban, ahol az ikon szaxofonos Shorterrel John Patitucci, Danilo Perez és Blade egy új dialektust alkottak a jazz nyelvében, amelyet azóta is csak ők négyen beszélnek, de valahogyan mégis sokan értenek. Hasonló történt Chick Corea 2014-es Trilogy, tripla korongos koncert albumán Christian McBride-dal és Brian Blade-del, de szűkebb keretek között: a ritmusszekció átformálta Corea nyelvét, hárman együtt pedig a zongoratrióról megalkotott fogalmainkat. Nem jött létre valami teljesen új, de a ritmusok dialógusának minősége ismeretlen rétegeket tárt fel a zenében, és most, élőben meghallgatva a projektet, vált teljesen egyértelművé, hogy ez elsősorban Brian Blade-nek köszönhető.

 

Blade olyan finoman dobol, hogy bár üsse csak csupasz kézzel vagy dobverőkkel a hangszereit, bármikor képes olyan hatást elérni, mintha csak egy selyem sállal, de roppant dinamikusan simogatná őket; annyira tagoltan és jól követhetően dallamdobol, hogy szinte énekelnek az fémes ívekre kifeszített bőrök és a fa verőkkel ütött fémek a kezei alatt. Egy-egy dobszólónál, kiállásnál végig követhető az éppen hallott téma harmóniasora is, és amikor Corea vagy ezen a turnén McBride szerepében Eddie Gomez odavet néhány dallamfoszlányt Bride-nak, akkor ő nem egyszerűen száll velük, hanem szárnyal. Egészen apró pici trükkökkel is képes ismert dallamokat megújítani: miközben Gomez és Corea unisonóban játsszák Corea „Spain” szerzeményének B részét, ő a dallam ritmusait egy picit sietve elődobolja, amely olyan húzást és feszességet ad a muzsikának amitől szinte felrobban a terem – az említett, egyébként Grammy-díjas Trilogy albumon mindez Jorge Pardo fuvolista és Niño Josele flamenco gitáros közreműködésével.

 

De ne siessünk előre, hiszen a „Spain” rendkívül ötletesen foglalta voltaképpen keretbe az egész estét. Amikor a művészek feljöttek a színpadra, Corea nemcsak a hangszereket, de a közönséget is összehangolta a ráadásban utolsókén játszott darab C részére – persze annyival még trükkösebb volt maga a ráadás, hogy mielőtt a teljes darabot kibontaná, Miles Davis 1960-as Sketches of Spain fő motívumát játssza elő a trióval, rendszeresen. Ez a felhangolás spontán, mégis jellemző Corea közvetlenségére: egyrészt koncertjei egyikén sem hallottam még így kezdeni, másrészt a közönséget imádja énekeltetni – és a harmóniák felé gravitáló dallamközpontúsága a pár előjátszott, visszaénekelendő hangban lenyűgöző volt, Corea rögtön, még gyakorlatilag a koncert kezdése előtt bemutatta saját zsenialitását az egyszerű dallamokkal játszó pedagógus szerepében.

 

De maga a koncert egy Return To Forever „slágerrel”, a „500 Miles High”-jal nyit, hogy aztán a nem kisebb zongoraikonnal, mint Bill Evans-szel tíz évet együttműködő Eddie Gomez kedvéért (is) elhangozzék az „Alice in Wonderland”, egy Evans-örökzöld. Az első félidőt záró „How Deep Is The Ocean” szintén megtalálható a már többször említett tripla albumon, és a második részben igazán életre kel ez a trió is – még ha Gomez bőgő szólója az „500...”-ban már egészen szédületes volt.

 

A második játékrészben mindhárman szárnyalnak, és a muzsika olyan magasságokba repíti őket, hogy több ezren levitálunk velük együtt. Az „Ana`s tango” anekdotája szóljon csak azoknak akik ott voltak – akik lemaradtak, majd a következő Corea-koncerten meghallgathatják (talán már harmadszor hallottam, de mindig rendkívül szórakoztató, ahogyan Corea mesél).

A Get Closer koncertek viszont szóljanak mindannyiunknak: rendkívül profi és igényes hangosítás, mindenhonnan élvezhető hangzás, érdemes eljönni a rendezvényeikre – legközelebb, június 9-én egy újabb sztárt hoznak el, Ben Williams-t, aki Pat Metheny-vel két albumot is készített, hogy a novemberi Metheny-koncertet és azt a sok minden mást, ami a kettő között történni fog, már ne is említsük.

 

Fotó: Kleb Attila