Főkép

Igor Sztravinszkij zenéje a táncosoktól a képzőművészekig és természetesen a muzsikusokig számos művészeti ág képviselőjét megérintette már. Művei inspiráló ereje vélhetően a következő generációk számára is megmarad. A dobos Stefan Pasborg által vezetett dán formáció, a Firebirds Trio már a nevében is a „Tűzmadár szvit”-jére utal – de nemcsak a név, hanem az együttes repertoárjának jelentős hányada is Sztravinszkijhez kötődik. A dán formációban egyébként Anders Filipsen billentyűsökön játszott, Anders Banke pedig szaxofonozott.

 

Egy Európa minden részén keresett zenekarról van szó. Azt, hogy mennyire népszerűek, jól mutatja, hogy a pesti fellépés utáni napon Tallinban, a rákövetkezőn pedig Dublinban lépnek/léptek színpadra. Az Opus Jazz Clubban fellépő muzsikusok közül a zenekarvezető számára ismerős volt a terület, ugyanis ő korábban már járt itt, a BMC Records egyik kiadványán dobolt.

 

A Firebirds Trio zenéjében/produkciójában szerintem két fajta, jól azonosítható törekvés figyelhető meg. Az egyik a klasszikus zenének valamilyen módon más műfajokba való integrálására vonatkozik, de úgy, hogy a sok évtizeddel vagy olykor egy évszázaddal korábban született művek magvát áthozzák a mába. A másik törekvés pedig az volt, hogy – a szabad kísérletezés szellemében – trióként megpróbálták „modellezni” a nagyzenekart, ehhez pedig az elektronika segítségét is igénybe vették.

 

Azt, hogy valójában milyen zenei stílust is képviseltek, nehéz definiálni. Ahogy Sztravinszkij az 1910-es években megújította a szimfonikus zenét, úgy ők is megtették ezt a jelen korunkban, csupán azzal a különbséggel, hogy a Stefan Pasborg által irányított együttes igen nagyra rajzolta magának a játékteret. Ezzel arra gondolok, hogy a klasszikus zenétől a jazzen keresztül a progresszív rockig minden műfaj képviseltette magát a művészetükben.

 

A zenekar nagyon jól „adagolta” a zenei energiát. A visszafogott dallamoktól, ahogy mondani szokás, az „ami a csövön kifér”-ig terjedt náluk az energiaadagolás skálája, de persze éppen olyan lelkesen játszották a „rádióbarát” kompozíciókat, mint a leginkább rock fesztiválokra való tételeket. A zenekar nemcsak Sztravinszkij műveit „modernizálta”, szívesen nyúltak olyan zeneszerzők kompozícióihoz, mint Carl Nielsen, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov.

 

A nézőtéri arcokon azt vettem észre, hogy amíg egy „hagyományos” koncerten azonnal képesek felvenni az előadás fonalát, most nem kis időbe telt ugyanez. Amiben nyilván az is közrejátszott, hogy a produkciónak voltak elvontabb, nagyobb ráhangolódást igénylő részei is. De később, ahogy ráéreztek a produkció ízére, úgy vált egyre elfogadottabbá ez a zenei világ a számukra. A koncert utolsó harmadában már a hangos tetszésnyilvánítás sem maradt el a közönség részéről, ebből fakadóan a zenekar nem vonulhatott egyszerűen az öltözőbe: a ráadásban Hacsaturjan Kardtáncát hallhattuk, természetesen igen egyedi átirat formájában.

Úgy vélem, hogy a Firebirds Trio sikeresen megvalósította ezen az estén azt a célját, amelyben a jazzhez köthető improvizatív zene és a teljes mértékben lejegyzett zeneművek találkozását kívánta megvalósítani. Méghozzá úgy, hogy közben abszolút egyedi hangzást teremtettek.