Főkép

Ez a cikk a MONOról fog szólni. A MONOról és rólam. Sajnálom. Tudom, hogy ott volt a svéd pg.lost is, akik próbálkoztak, és teljesen korrekt, a dalok ismeretében bizonyára még inkább élvezhető poszt-rockot nyomtak (erős hangsúllyal a rockon), meg az amúgy éterien szép zenét játszó francia Alcest, akiket nem is láttam már (pedig a Les voyages de l`Ame az egyik kedvenc lemezem), mert nekem ez az este a MONOról szólt. Mert akkora hatással voltak rám. Nem tudom különösebben szavakba önteni azt, amit a zenéjük jelent nekem, amit a hallgatásakor élőben érzek, de azért megpróbálom. És messziről fogom kezdeni.

 

Először Bécsben láttam a zenekart, még papírjeggyel, Attila barátom apukájának jóvoltából, aki hármunkat szállította a tél közepén az osztrák fővárosba, ahol aztán szépen beültünk valamilyen épp zárni készülő kávézóba, és teát ittunk. Csak mi voltunk az egész helyen, a lámpákat is elkezdték már leoltani, de a koncert még nem kezdődött, ezért kivártunk, miközben a háttérben szomorúan pislákolt egy még katódcsöves tévén a focimeccs. Karácsony környékén járhatott (innen vagy túl), mert a hétköznapi esti némaságban mindenütt aranyszínű és sárga égősorok díszelegtek, és ezeknek a fényében baktattunk vissza a koncerthelyszínre (vagy az Arena vagy a Szene volt, már nem emlékszem pontosan). A terem eleinte hideg volt, kicsit büdös, de a két szélén álló hatalmas fémradiátorok lassan éledezve elkezdték okádni magukból a porszagú meleg levegőt, és mire mindenki átmelegedett, kezdődött is a koncert. Az első sorban álltunk, de én a kezdeti pár perc után nem láttam semmit a zenészekből. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy elragadjanak azok az élénk és vibráló képek, amiket a hangok keltenek életre. Éber álmomban egy hatalmas, tekergőző ágú fán jártam-másztam, és egy óriási vörös farkú rókát kergettem. Amint azonban közel értem hozzá, rám villantotta bánatos szemeit, és könnyedén elszökkent egy másik ágra. Mindig egy másik ágra. Bármikor is úgy éreztem volna, hogy akármelyik pillanatban karjaimba zárhatom, végül mindig kicsúszott a kezeim közül. Nem tudom, hogy ez a látomás pontosan mit jelenthet (hogy akkor és ott mit jelentett, azzal persze tisztában vagyok, de ennél jobban talán nem kellene belemenni, 2007 zűrös év volt), de az ebből is világossá vált, hogy a MONO zenéje nem csak egyszerűen zene.

 

Persze a MONO poszt-rock, a MONO egzotikus, mert japán (bármit is jelentsen az egzotikum ebben a kontextusban), a MONOnak nagyon sok hibátlan lemeze van (élükön a You Are There-rel), de a MONO annyival több ennél, hogy azt nehéz szavakkal kifejezni. A MONO meditatív zene, repetitív, transzba ejt, felszabadít és elmos. Elmossa a gondokat, feloldja a szomorúságot, eufóriát hagy a fájdalom helyén. Kozmikus kontextusba emeli az embert, az életet, a szívveréseddé válik, magába fogad. Egyedül kell átélni, de ha többekkel mész, akkor is a végén magad maradsz, amikor hallgatod. Elkapod a vezérdallamot, ami végigkísér egy-egy tételt, a részed lesz, miközben mellette a szent zaj mindent beterít. Bécsből félsüket fülekkel jöttünk el, és a hazaúton néhány közhelyen kívül egyetlen szót se szóltunk egymáshoz, akkora hatással voltak ránk a hallottak. Nem vagyok az a pengetős arc, de Taka fehér, a feléig lekoptatott pengetőjét a mai napig őrzöm arról a buliról.

 

2007 óta jópár év eltelt, és én rég nem találkoztam a MONOval. A Hymn to the Immortal Wind nem kapott már el, túl melodramatikusnak éreztem, nem őszintének, de lehet, hogy csak rossz életszakaszban hallgattam, túl cinikusan. Azóta nem követtem a munkásságukat, így fogalmam se volt, mire számíthatok az idei budapesti koncerten. De minden ott folytatódott, ahol akkor este Bécsben félbeszakadt. A varázslat nem kopott, a fonalat ugyanolyan könnyedén vettem fel, a képek, az álmok, feloldódás érzése ugyanúgy jött. Egyedül voltam sok ember között, és remélem, hogy rajtam kívül még rengetegen érezték ugyanazt, amit én. Felhőkön járva mélyvörös égen: zászló lengett, nap sütött. Sajnálom, de nem tudok értelmesen írni erről többet. Sajnálom, ha valaki csalódott, mert a pg.lost-ról, vagy az Alcestről szeretett volna olvasni. Legközelebb menjetek el MONOra (is). Addig pedig béke. Santih, santih, santih.