Főkép

Én szeretem a trasht. A jó trasht. De komolyan. Szerintem a B-filmek igenis kellenek, igenis van létjogosultságuk, de csakis akkor, ha valóban szívvel-lélekkel vannak megcsinálva. Tehát nem az Uwe Boll-féle szégyenmozikra gondolok, meg a Michael Bay nevével fémjelzett, gyártósoron készült, karakter nélküli celluloid-termékekre. A jó ponyvafilm szórakoztat, látványos, stílusos és cool. Persze a ponyvamozik aranykora a kilencvenes évek volt, amikor olyan csodák gurultak ki a filmgyárakból, mint a Csillagkapu, a Starship Troopers vagy az ebben a műfajban csúcsteljesítménynek számító Jurassic Park (azért jellegében B-film az is eléggé, lássuk be). A kétezres években aztán két olyan nagy sorozat is indult, ami a legszebb ponyvafilmek hagyományait folytatva elég karakteres és hatásos volt ahhoz, hogy hosszú távon is megmaradjon a piacon. Az egyik ilyen a Resident Evil széria volt (nem, nem fogom Kaptárnak hívni), ami előreláthatóan jövőre fog elérkezni a végkifejletéhez, a másik pedig a Kate Beckinsale főszereplésével készült Underworld saga. A kettő között a fő különbséget az adja, hogy míg a Resident Evil egy idő után lement kutyába, és már sorvezetőként sem alkalmazott olyan mellékes dolgokat, mint forgatókönyv, motiváció, józan ész (persze azért ezek se ANNYIRA rossz filmek, ha a helyükön kezeljük őket), addig az Underworld megmaradt végig viszonylag konzisztensnek mind a világépítést, mind a szívonalat tekintve.

 

Ebbe a sorba szépen illeszkedik az ötödik, Vérözön című epizód is, ami a negyedik közvetlen folytatása, vagyis ismét Selene, valamint az ő szűkebb (férj, gyerek) és tágabb (vámpírok) családja körül forognak az események, persze a szokásos vámpír-farkasember (itt lycanoknak hívják őket) konfliktust sem elfelejtve. A történet meglehetősen szövevényes; nem akarom azt írni, hogy se füle se farka, de túloznék, ha azt állítanám, hogy minden szereplő motivációjával (vagy akár a képességeivel) tisztában lettem volna a film nézése közben. De valójában nem ez a fontos, hanem az, hogy még a kissé makulás sztorivezetés mellett is bőven van mit a pozitív serpenyőbe tenni.

 

Először is, nagyon király húzás volt a fél Trónok Harca brigádot leszerződtetni a filmhez (meg gondolom, ha már úgyis itt voltak Prága közelében, ahol a Vérözön nagy részét is forgatták, leegyeztetni se volt nehéz őket), mert egyrészt nagyon tehetséges, de mégse agyonhasznált színészek, másrészt pedig tényleg hozzák, amit az ilyen, kevésdimenziós karakterekhez kell. Charles Dance már az előző részben is menő vámpírúr volt, és itt még egy kardpárbajra is futja az erejéből, Tobias Menzies kirázza a kisujjából a főgonosz Marius szerepét (bár fejre azért nála karakteresebb színészt is el tudtam volna képzelni egy vérfarkashoz), Lara Pulver pedig a film egyik legjobb karaktere hataloméhes, szexi vámpírdominaként (bár ő amúgy a GoT sorozatban nem, csak a videojátékban „szerepelt”).

 

És persze Kate Beckinsale Kate Beckinsale maradt, csodásan néz ki, ő Milla Jovovich-csal ellentétben még jó színésznő is (elég csak megnézni a szintén idei Love & Friendship című filmjét, mondjuk), ráadásul Selene karakterét is új színekkel gazdagítja (szó szerint is, az új fehér ombre design elég jóra sikerült). Az Underworld világa pedig továbbra is nagyon megkapó, én csak azt kívánom, bár mernének még többet meríteni a Vampire: The Masquerade szerepjátékból és a World of Darknessből úgy általában, mert szerintem az embereket igazából ezek a vámpíros-vérfarkasos részek érdeklik igazán, és nem az, hogy ki kinek a gyereke, meg ki kinek a vérét akarja meginni. Nekem legalábbis a Semira kastélyában és az északi erődben játszódó jelenetek tetszettek leginkább (meg a Görög Zita cameo persze), az ehhez hasonló stílusos, alapvetően a vizualitásra és a vámpírok életformájára, szokásaira koncentráló dolgokat kéne erőltetni a jövőben. Sajnos a lycanok továbbra is inkább tűnnek egérembereknek, mint farkasoknak, de ezt a designt már az első rész óta hordozza magával a sorozat, de úgy általában a VFX minősége ugrásszerűen megnőtt az előző epizódhoz képest, úgyhogy tulajdonképpen panaszra nem lehet ok ilyen téren sem. Én egyedül a misztikus szálat hagytam volna ki, mert a vámpír papnővel és az északi erőd öregjével lezajlott párbeszédeknél azért elég erős volt a lepattanó/másodlagos szégyen bennem (bár ezen biztos a magyar szinkron se segített sokat).

 

Na, de száz szónak is egy a vége: ha valakit egy kicsit is megmozgat ez a vámpíros téma, akkor ne habozzon megnézni ezt a filmet, főleg, ha el tud siklani a történet finom hiányosságai felett (és akkor most elég szépen fogalmaztam), és tud élvezni egy valóban ízig-vérig B-filmet, amiről ugyanakkor minden percében süt, hogy szeretettel és odafigyeléssel készítették (és aminek a következő, szintén befejező epizódjáig remélhetőleg nem kell majd újabb 4 évet várni).