Főkép

Két kortárs jazz ikon, Mike Stern gitáros és Dave Weckl dobos ismét összeállt, és a maga posztján nem kevésbé mesteri Tom Kennedy basszusgitárossal, valamint Bob Malach tenorszaxofonossal kiegészülve aktuális turnéján Magyarországot is útba ejtette.

 

Bár előzetesen keveset tudtam a kvartett tagjairól, a két főszereplő szakmai elismertsége és néhány munkájuk ismerete alapján biztos voltam benne, hogy hatalmas élménnyel gazdagodom majd – elszánt zenekedvelőként és dobos palántaként egyaránt. Kicsit zavarosan indult az este, mivel többektől hallottam, hogy nem volt egyértelműen meghirdetve a kapunyitás és a koncertkezdés. Valóban: aki nem követte a (megfelelő) „eseményt”, könnyűszerrel közel egy órát vesztegelhetett a nagy fejlődésen átesett Dürer Kert színpada előtt, mielőtt az együttes színpadra állt. A bejutás viszonylag gördülékenyen zajlott, és kinek több, kinek kevesebb várakozást követően, pontban este fél kilenckor kezdetét vette az előadás.

 

Roppant széles spektrumú repertoárt játszott ezen az estén a kvartett, a gitáros és a dobos munkásságából egyaránt merítettek. Egy lendületes, intenzív gitár-dob tekergőzéssel vezetett darabbal nyitottak, és a standardnek megfelelően Stern, Malach, Kennedy és Weckl is szólózott. Az első dalnál egyértelművé vált, hogy a dobos mágusé a legelőkelőbb szerep a produkcióban, annál is inkább, mert – mint azt Dave a műsor alatt elárulta – Mike súlyos sérülést szenvedett, mindkét kezét eltörte. Szerencsére – legalábbis az én gitár terén kevéssé avatott fülemnek – ez cseppet sem mutatkozott meg a játékában, amely hol földöntúlinak hatott – számomra érdekes módon főleg a témabontogatásoknál –, hol már-már blues-rockos intenzitású virtuozitásba torkollott, több emlékezetes szólóval az élen. Számos érdekes, egyben pazar effektet bevetett a bárdista, a végig használt, védjegyszerű sound engem olykor Pat Metheny „őrületére” emlékeztetett.

 

Ezután nagyjából a műsor feléig zömében könnyedebb, édeskésebb kompozíciók hangzottak el, amelyekben inkább csak a ritmusszekció teljesítménye jelentett számomra kapaszkodót, Stern bódító vokálja pedig különlegességként hatott. A továbbiakban terítékre került Dave és Tom egyik közös szerzeménye, amelyet ketten játszottak el, s ez volt a dallista egyik legerősebbje. A set második része ütősebb tételeket tartalmazott, mind Weckl, mind Bob ekkor voltak igazán elemükben. Természetesen az ütős zseni olykor feldolgozhatatlan megoldásai ragadtak meg legjobban, a szaxofonos esetében a hangorgia során átélt érzéseimre voltam kénytelen hagyatkozni, s ez alapján nagyon rendben volt, amit művelt. A dobos gyaníthatóan minden mesterfogását bevetette, melyekhez verőt, különböző seprűket és a puszta kezét egyaránt használta. Egyes motívumoknál még a nagy örömömre a koncertre velem tartó mesterem is elismerően bólintott – elképesztő dialógusokat hallhattunk-láthattunk.

 

A szűk másfél órás műsor a ráadásokkal együtt közel 110 percesre hízott, s az utolsó etapban elhangzott egy Jimi Hendrix-téma, amelyben Stern a klasszikus fekete blues énekesek érzését magában hordozó énekhangját is megcsillogtatta, majd felcsendült Miles Davis kései korszakának egyik legismertebb kompozíciója, a „Jean-Pierre” közepesen lendületes – a show újabb csúcspontját jelentő – verziója, amelyet a gitáros gyakran játszott a trombitás legendával a 80-as évek közepén.

 

Mind a négy zenész hatalmas bravúrokat mutatott be az est során, nálam a prímet Dave Weckl vitte, a lelkes, szinte bájos stílusú Mike Stern pedig közelebb lopta magát a szívemhez, ahogy Tom Kennedy kiegyensúlyozott ujjas játéka és Bob Malach többnyire tetszetős teljesítménye is meggyőzött. A koncert után Mike egymaga elvegyült a közönségben egy rövid meet & greetre, majd szintén önállóan kínálta szólólemezét, és bár sérülése láthatóan még mindig nehézségeket okozott neki, jó kedéllyel fotózkodott és dedikált a nagyjából kétharmad házat produkált nagyérdemű leglelkesebbjeinek.