Főkép

Ha röviden akarnék fogalmazni, mindössze annyit mondanék: ezt a darabot mindenkinek feltétlenül meg kell néznie, aki pár óra önfeledt szórakozásra vágyik színházban. Akár többször is.

 

Kissé hosszabban?

 

Talán csak én nem figyeltem oda korábban, de az utóbbi években mintha valamivel több musicalt találhatnánk a budapesti színházak repertoárjában. Dömpingről azért persze szó sincs, de kevésbé ismert klasszikusoktól a legnagyobb sikerekig mindenféle zenés darabok futnak vagy futottak rövidebb-hosszabb ideig, és amennyire tudom, gyakran telt házzal. A Centrál Színház például a Chicagót mutatta be ezelőtt, és már az is egészen fenomenális produkció volt, ám érzésem szerint e mostani bemutató még ezt is jócskán felülmúlja színvonalban.

 

Adott persze egy nagyszerű mű, George Bernard Shaw Pygmalionja, amely azért jóval komolyabb, mint az 1956-ban a Broadway-n, 1958-ban pedig a londoni West Enden bemutatott zenés színdarab, különösen úgy, ha valaki az esszékkel aládúcolt nyomtatott szöveget olvassa. És nem mellékesen az eredeti befejezés csupán félig boldog, kevésbé hollywoodias. A heppiend azonban cseppet sem árt a történetnek, ahogy a még humorosabbra vett szituációk és szövegek sem. És nem sikkad el a mindig moralizáló Shaw erkölcsi üzenete – pontosabban fogalmazva a társadalmi és különösen egyéni felelősséget firtató kérdésfelvetése – sem, ugyanakkor e dilemma nem túlzottan tolakodó, mindössze elgondolkodtat néhány percre, miközben egyre inkább szurkolunk az egymásnak teremtett tanár és tanítványa/teremtménye között szövődő szerelem beteljesedéséért. (Ne feledjük, hogy Shaw a görög mitológiából kölcsönözte az alapötletet.)

 

A férfi főszereplő, Henry Higgins minden verzióban egy goromba, magának való tudós, aki a saját szakterületén, a fonetikában nem mindennapi elméje mellett a legkorszerűbb technikai vívmányokat veti be, hogy a diszciplína legkiemelkedőbb művelője lehessen. Megrögzött agglegény, aki az érzelmeket, az emberi kapcsolatokat nem tartja semmire, és kizárólag a tudománynak él. Kritikusok és közönség általában egyenesen nőgyűlölőnek tartják, a darab többi szereplője legfeljebb érzéketlen tuskónak, aki képtelen alkalmazkodni a társasági normákhoz (szerencsére mára már megszokhattuk és megkedvelhettük az efféle jellemeket, többek között dr. Gregory House vagy a BBC sorozatában Benedict Cumberbatch alakította Sherlock Holmes karakterének köszönhetően). Alföldi Róbert végtelenül meggyőzően formálja meg Higginst, alakításából mégis inkább a mimikát és a gesztusokat emelném ki, mivel akár szavak nélkül, némajátékkal (avagy levett hanggal), pusztán az arckifejezéseiből és a mozdulataiból is kitalálhatnánk, mi megy végbe benne. Különösen igaz ez a végkifejletet felvezető jelenetre, ahol Eliza miatt gyötrődik, és sehogy sem akarja beismerni önmagának, mennyire – vagy hogy egyáltalán – szereti a lányt.

 

A legemlékezetesebb alakítást mégis Tompos Kátya nyújtja Eliza Doolittle szerepében. Mivel eleve kiváló drámai színész, mindaz, amit Alföldi Róbertről az imént elmondtam, rá is egy az egyben igaz, emellett csodálatosan képzett a hangja. Tanult énekes, akinek mindig sikerül megőriznie természetességét, és nem vált át nagyoperába, sem hangját rezegtető primadonnába, hanem végig a szerepében marad, és káprázatos magabiztossággal, lenyűgözően adja elő a jól ismert dallamokat. Közben pedig a prózai részekben egyformán meggyőzően játssza el a koszos, műveletlen virágáruslányt, a tündöklő szépségű „hercegnőt”, a semmibe vett, megalázott tanítványt és a szeretetre vágyó hölgyet, akit megfogott a professzor tényleges nagysága, és akinek nem elég egy kis ficsúr rajongó, éretlen szerelme. Sok színésznőt láttam már musicalben, de ebben a szerepben Tompos Kátya egyértelműen a műfaj mostani királynője idehaza.

Kettejükhöz méltó persze az egész társulat. Az Alfred Doolitle-t alakító Magyar Attila jelenetein többnyire hangosan kacagott az egész közönség, Verbély Ivánnak elég volt megjelennie az amerikai eredetiben Erdély királynőjeként feltüntetett uralkodó szerepében, és egy mukkot sem kellett szólnia, mégis mindenkit lehengerelt. Ám tényleg csak dicsérni lehet az összes szereplőt, beleértve a táncosokat is, akik a balettekben gyönyörűen stilizált mozdulataikkal teremtettek voltaképp ellenpontot a londoni szegénység ábrázolásához.

 

Mindenképp ki kell emelnem még viszont Baráthy György fordítását, hiszen amellett, hogy hihetően átültette a szöveget (a magyarban nem ugyanúgy léteznek dialektusok, mint az angolban, így ezek érzékeltetése a fordításokban nem egyszer sutára, erőltetettre vagy otrombára sikerül), itt ellenben a túlzások ellenére is minden természetesnek érződik, emellett tökéletesen érvényesül a humor. Például a lóverseny-jelenetben, ahol a nyelvi lelemény mellett Tompos Kátya brillírozását élvezhetjük még, és így együtt ez a néhány perc talán a legdinamikusabb és legvígjátékibb az egész darabban. Persze mindehhez magától értetődően szükség van a nagyszerű rendezésre, Puskás Tamás munkájára, aki a színészekkel közösen elérte, hogy a színpadon eleve elengedhetetlenül eltúlzott beszéd és mozdulatok mindvégig hitelesek, hihetőek maradjanak. És ugyan a Centrál Színház színpadtechnikája meg sem közelíti, mondjuk, a Madáchét, amit ki lehetett hozni a térből és a díszletekből, azt maradéktalanul sikerült kihasználni itt.

 

Összegzésként megint csak azt tudom mondani, hogy ezt látni kell. Látni kell a darab miatt, látni kell az elképesztő színészi teljesítmények és a tökéletes megvalósítás miatt. És a magam részéről, ha tehetem, tényleg meg fogom nézni többször is.