Főkép

Az idei évben már harmadik alkalommal került megrendezésre Budapesten a Román Jazz Napok. A kétnapos rendezvény a Budapesti Román Kulturális Intézet és a BMC Opus Jazz Club együttműködése eredményeként jött létre; az első estén az Emil Bîzgă Quartet lépett fel, a második estén pedig a Bega Blues Band szórakoztatta a közönséget.

 

Úgy gondolom, hogy kevesen vannak itthon, akik mélyebb ismeretekkel rendelkeznek a román jazz világról. Persze van néhány olyan előadó (mint például a zongorista Lucian Ban), akiknek a neve – többek között annak köszönhetően, hogy nagy kiadóval, a német ECM-mel dolgoznak – ott van a köztudatban. A ma este fellépett muzsikusokról viszont csak kevés háttér információval rendelkeztem, pedig valamennyiük képzett zenész... sőt, a zenekar vezetője, Emil Bîzgă olyan, nálunk is méltán népszerű művészekkel dolgozott együtt az elmúlt években, mint például Wynton Marsalis. A román trombitás együttesében Cătălin Milea basszusklarinéton játszott, Marius Vernescu zongorázott és Iulian Nicolau dobolt.

 

A kvartett zenéjét nem könnyű definiálni, hiszen elég sokszínű zenei nyelvet beszélnek: a koncert során szinte nem volt két olyan szám, ami azonos stílust képviselt volna. A zenekart nem éreztem igazán közlékenynek verbális szinten, pusztán a koncert előtti bemutatkozásnál derült ki, hogy az est anyaga a friss, Live in Hannover címet viselő lemezükre épül. Az általam még nem ismert albumra (így a koncertre is) jutott mindenből: az egyes kompozíciókban a klasszikus zenétől a kortársig, a népzenétől a mainstream jazz-ig illetve a free-ig minden jelen volt.

 

Érdekes volt megfigyelni, hogy a zenekarvezető első félidőben történő bő 10 perces kiválása (el is hagyta a színpadot) mennyire átformálta a produkciót. Az addigi intenzív lüktetést valami filmzeneszerű, lágy atmoszféra váltotta fel, a „történet” lassan, fület simogató módon hömpölygött, hogy aztán a „főnök” visszatérésével újra jelentősen átalakuljon a „színpadkép”. Fontosnak tartom kiemelni, hogy az egész koncert hallgatható, élvezhető volt – noha a tapasztalatom szerint egy elszállósabb free bizony képes „megtizedelni” a közönséget. Emil Bîzgă-ék inkább csak egyfajta fűszerként használták a free-t és a kortárs zenét, így a közönség szélesebb rétegei is befogadóak voltak a produkcióra. Azt hiszem, a román kvartett tartalmas koncertje elegendő motivációt jelenthet a közönség soraiban ülőknek arra, hogy legközelebb is bevállaljanak egy olyan rendezvényt, ahol egy „ismeretlen előadó” lép színpadra.

 

A Román Jazz Napok második napján egy komoly múlttal rendelkező zenekar, a Bega Blues Band lépett az Opus színpadára. Manapság, amikor amilyen gyorsan bukkannak fel új zenekarok, legalább olyan sebességgel tűnnek is el, az évtizedeken keresztül működő bandák szinte már ritkaságnak is számítanak. Pedig pont ilyen együttes az 1983-ban alapított Bega Blues Band, ami a legrégibb jazz-blues formációnak számít Romániában. Természetesen – ahogy lenni szokott – ez a zenekar is sok tagcserén átesett az elmúlt bő három évtized alatt; jelenleg több generáció játszik együtt a formációban. A „nagy öregek” (basszusgitáron Johnny Bota, billentyűsökön és melodikán Toni Kühn, a dobok mögött Lică Dolga) mellett a fiatalság, a friss erő (Maria Chioran énekel, gitáron Mircea Bunea, szaxofonon és fuvolán Lucian Nagy) is jelen van a zenekarban.

 

Az est repertoárját az együttes legújabb, Brassica Soup címet viselő albumának az anyaga adta. Az elhangzó számokat közel fele-fele arányban Johnny Bota és Lucian Nagy jegyzi szerzőként, kivételt a lemez és a koncert záró száma, az örök jazz klasszikus az „Afro Blue” jelentette. A Bega Blues Band műsora változatos volt, de biztosan voltak néhányan, akik a nevükben szereplő „Blues” szó miatt mást vártak, ugyanis amit hallottunk, az döntően inkább jazz rock volt. A koncert egészét tekintve három irányból éreztem áthallást az általuk megformált zenei világban: az első néhány számnál nekem a ’70-es évektől a ’90-es évek közepéig aktív zenekarunk, az East neve ugrott be. Valahogy ugyanazt az atmoszférát éreztem, mint ami egy-egy East lemez meghallgatása során létrejön. Később egy intenzívebb Pink Floyd „befolyást” véltem felfedezni a produkcióban, míg harmadikként a Jethro Tull szelleme „kísértett” az Opusban.

A zenekari felállás – ahogy azt az egyes számok megkövetelték – az est folyamán gyakorta változott. Volt olyan időszak, amikor énekes és fúvós nélkül játszottak, ekkor az energikus rockzene került a fókuszba. Ennek egyfajta ellenpontját jelentette, amikor „tengerparti bárzenét” játszottak lágy szaxofonnal és búgó hangú énekesnővel. Egyébként az énekesnő bebizonyította, hogy nemcsak az előbb említett szerepben mozog otthonosan, hanem a keményebb számokban is képes odatenni magát.

 

Valamennyi muzsikus láthatóan nagy kedvvel játszott, hiszen nehéz lett volna nem észrevenniük, hogy a közönség mennyire vevő volt a produkciójukra. Habár minden zenész bőségesen kivette a részét a munkából, mégis érdemes külön kiemelni a gitáros Mircea Bunea alakját, akinek a személyében egy igazi show mestert ismerhetett meg a pesti közönség. Ő volt az, aki „űzte-hajtotta” a zenésztársakat az est folyamán. Amikor valamelyik társa valami extrát produkált, akkor heves gesztikulálással adott hangot az elismerésének. Sőt, volt olyan, hogy a gitárját lerakta, lejött a színpadról és közönség soraiból buzdította ünneplésre a hallgatóságot.

 

Úgy vélem, hogy a jelenlévők egy olyan produkció részesei lehettek, ami még sokáig megmarad kellemes emlékként az emlékezetükben.