Főkép

Egy igazán remek koncerttel folytatódott az idei Hevhetia Fesztivál az Opus Jazz Clubban – francia, belga és luxembourgi tagokból álló zenekar lépett a színpadra. A hajdan csodagyerekként számon tartott luxembourgi dobos, Pit Dahm triójában Charley Rose altszaxofonozott és Lennart Heydels bőgőzött. Habár a zenekarvezető nem volt túl közlékeny verbálisan (helyette játszott, nem is akárhogyan), így csak vélelmezni tudom, hogy a koncert repertoárja a Trio 2015-ben rögzített lemezének, az Omicronnak az anyagából állt össze (az album kapcsán el kell mondani, hogy azon Harmen Fraanje személyében egy remek zongorista is szerepel(t)).

 

Pit Dahm-ék vérbeli nagyvárosi jazzt játszottak. A hallgatóságban helyet foglalók előtt szinte megelevenedtek egy metropolisz színei, a bőrükön érezték a belőle áradó impulzusokat. Az egész olyan filmszerű volt, mintha az ember egy autóban ülve tenne egy nagy, éjszakai kört valamelyik nagyvárosban. Az autós példánál maradva: amikor lehetőség van rá, akkor „száguldunk", és dolgoznak a lóerők; amikor pedig a forgalmi helyzet úgy kívánja, akkor belassulunk a motortérben finoman duruzsoló motorral. Látható és hallható volt, hogy a trió tagjai is éppen úgy szeretik a felpörgetett játékot, mint az abszolút visszafogott, mondhatni „lefojtott" pillanatokat – ez utóbbiak között minden nesznek, minden zörejnek fontos szerep jutott. A közönség a finom részekre is vevő volt, együtt tudott velük élni (függetlenül attól, hogy az Opus étterem is, a koncert ezen részei evőeszköz-csörgés és pohár-csilingelés nélkül le tudtak menni, ami tényleg nagy öröm).

 

A luxembourgi dobos zenekara egy jól összeszokott csapat benyomását keltette, végig nagy kedvvel és elánnal játszottak. Mindegyiküknek nagy szerepe volt abban, hogy az összkép ilyen pazarra sikeredett, de külön kiemelném a zenekarvezető játékát, hiszen az egészen „földöntúli" volt. Úgy éreztem, mintha Dahm-on lett volna egy „kapcsoló" hétköznapi, illetve koncert üzemmód választási lehetőséggel. A „koncert üzemmódot" úgy kell elképzelni nála, hogy a repertoár első taktusától kezdve megszűnt körülötte a külvilág, egyfajta transzba esett, és így játszott el egymás után több számot is. Érdekes volt megtapasztalni, ahogy a koncert két félideje közötti szünetben „visszaváltott" hétköznapi üzemmódra, majd pedig a folytatásban újra átváltozott. Egy nagyon színes, sokoldalú figurát ismerhettem meg a személyében.

Bízom benne, hogy láthatjuk még hazai színpadon a Pit Dahm Trio-t (vagy akár quartetet), hiszen tényleg élményszámba megy. De amíg visszatérnek, addig is hallgassuk az Omicront, mert érdemes.