Főkép

Lassan most már szokás lesz nálam, hogy az általában „hazai előzenekar / külföldi előzenekar / főbanda” felállásban érkező turnéknál az itthoni hősökről szinte minden esetben lemaradok. Persze, meló, meg tömegközlekedés, meg bla-bla-bla, de a lényeg, hogy ezen a hőségriadós csütörtök estén is csak az ukrán Jinjer műsorának első egyharmadánál sikerült megérkeznem (és kevésbé meleg még ekkor se volt). Mondjuk amúgy is úgy láttam, hogy sokan még ekkor is várakozó állásponton voltak a vendégek közül, és inkább a lelátón meg az asztaloknál hűsöltek, ahelyett, hogy a Jinjer frontlányával együtt verették volna a dühöngőben.

 

Pedig nem volt rossz ott a muzsika, erős groove-os hatásokkal tarkított extrém metal(core) a játék neve, amit pár marcona csávó és egy keménykötésű csaj tolnak. Utóbbi, Tatiana Shmailyuk, elképesztő hangi adottságokkal rendelkezik: én először nem is akartam elhinni, hogy az a mély zsigeri hörgés, amit a színpadról hallottam, tényleg ehhez a zsiráfmintás-spandexes lányhoz tartozik, mert akkora kontrasztot adott az utána érkező dallamos énekkel, hogy kész. Főleg, miután pár dal után meg is szólalt a számok között is, mert a cuki beszédhangja végképp nem indokolná ezt a durvulatot. De persze mind a három hang hozzá tartozott, és bár szerintem még az Alissa White-Gluz-szint nincs meg, a mostani buli után azt jósolnám, hogy nagy jövő áll még a hölgy és a zenekar előtt, főleg, ha sikerül egy kissé megjegyezhetőbb, karakteresebb nótákat írniuk.

 

Mire a Jinjer végzett, lassan az időjárás is kezdett visszavonulót fújni, és egyre elviselhetőbb lett a hőség, így az addig eléggé egybites (ül a lelátón/sorban áll sörért) tömeg is kezdett mobilizálódni. Nem is csoda, hiszen rengetegen várták már azt a pillanatot (egy srác a tömegből saját bevallása szerint tíz évet várt erre a bulira), hogy a Trivium végre a magyar deszkákat is felszántsa. És valami hasonló is történt. A Maiden „Run to the Hills”-e után (ami gondolom sokaknak a Voltos bulira is jó felvezető lehetett) belecsaptak a „Strife”-ba (ami egyetlen hírmondója volt a Vengeance Falls albumnak ezen az estén), ami ismét jó magasra tekerte a hőfokot, de ezt már, úgy tűnt, senki nem bánta. Bár rögtön az elején a banda által szorgalmazott moshpit még nem jött össze, az őrjöngés elég intenzív volt, mint azt a zenekarvezető, Matt Heafy többször is megjegyezte az este folyamán. Szerintem full jó fej dolog volt tőle, hogy nemcsak az előtte állókat, de a Barba Negra kerítésénél ácsorgó „potyázókat” is megszólította (és még az amerikai zenekaroknál népszerű térdeltetésnél is leküldte őket a földre), de ezen a vicces aspektuson kívül is remek frontember volt (szerintem mindenki egy életre megjegyezte, az „ass is shaking, head is banging, body moving” jelmondatot), akinek látszólag valóban gyerekkori álma teljesült azzal, hogy ennyi ember előtt nyomhatja dalait, amik közül párat saját elmondása szerint még 16(!) éves korában írt.

 

 

De a többiekre se lehetett panasz, nyomta mindenki tisztességesen, ahogy kell; külön kiemelni talán csak a szólógitáros Corey Beaulieu-t tudom, akinek élőben hatalmasat szóltak a tekerései (furcsa, hogy ez eddig lemezen annyira nem tűnt fel). Matt is komolyan nyomta mind a dallamos, mind a hörgős témákat (bár ezek közül Corey és Paolo, a basszusgitáros átvállaltak jópárat), egyedül talán csak az „Until the World Goes Cold” akadt a torkán, de azt nem is pontosan értettem, hogy minek játszották el (lett volna erősebb, beindítósabb tétel a Silence in the Snow-n). Mint ahogy azt is furcsálltam, hogy a The Crusade albumról egyetlen dalt se játszottak, pedig igazán azzal robbantak be a köztudatba (és nem is meglepő, hogy pont ez a lemez hozta meg az áttörést), így azért pár nagy sláger kimaradt. Volt viszont helyette jelentős mennyiségű cucc az Ascendancy-ről, és a Shogun is két dallal képviseltette magát. Meg persze az új lemez, amiről a címadón kívül elhangzott még a „Dead and Gone”, és a már említett „Until the World Goes Cold”.

 

Igazából talán legjobban egy, a filmes világból vett hasonlattal tudnám leírni a Triviumot, és ezt (az amúgy remek) bulit: olyan volt az este, mintha egy hollywoodi blockbusterre ültem volna be (csak most kóla helyett sörrel), ahol másfél-két órára megszűnt körülöttem a világ, és csak hagytam, hogy szórakoztassanak. Szép, színes-szagos, dallamos, de néha beszigorodó szórakozás, ami nem fogja kimozdítani a világot a sarkaiból, de tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember kikapcsoljon egy amúgy végtelenül szimpatikus zenekar társaságában (a merch persze megint mocskosul drága volt, de elhatároztam, hogy nem fogok többet picsogni emiatt, úgyhogy ez volt az utolsó, bocs).