Főkép

Shai Maestro zongorajátéka sokaknak Avishai Cohen (nagybőgő) korábbi triójából lehet ismerős: dinamikusan, agresszíven, mégis roppant kifinomultan játszottak együtt Mark Gulianával (dobok). Akkor a rövid, páratlan ritmusú témák nagymestereként tűnt fel a fiatal zongorista, ezért is hangzott üdítően a koncertet bevezető „From one soul to another” kompozíció elején egy hosszas, szólóban előadott prelude, amely már önmagában is előre vetítette a nagyobb ívekben gondolkodást, és e várakozást aztán az este – még ha sok minden másikat nem is – valóra váltott. Maestro, a nővérének dedikált „Wave” című következő szerzeménye még roppant hatásos volt a 4-2-4-2-4-2-4-es ritmusú szerkesztésre, amelyet Shai a combján kidobolt még mielőtt néhány hosszan kitartott akkorddal bevezette volna, de aztán fokozatosan kezdtek eltűnni az energiák az előadásból.

 

Kétségtelen, hogy ennek a triónak az egyik erénye, hogy a komplex ritmusokat hangsúlytalanul juttatják érvényre: inkább köztes tereket töltenek meg, és gyakran az egész muzsikálás az ellentpontokra építkezik. Mindeközben Maestro egészen mesterien használja a zongora emelőpedálját, többször sikerült az akusztikus hangszerből egy elektromos orgonába hajló hanghatást kreálnia a koncert folyamán. Mégis minden olyan áthallásos: egyszer Keith Jarrettet idézi játéka, máskor Brad Mehldaut és azon csak csodálkozni tudunk, hogy a Tigran Hamasyanra jellemző, fütyüléssel kísért harmóniasorok dallamvilága után nem említ direkt kapcsolatot kettőjük között, azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy Hamasyan triója novemberi koncertjükön a MÜPA Fesztivál Színházában éppen Arthur Hnatek dobossal járt itt.

 

Talán a saját hangot igazán egy, a koncert végéhez közel beiktatott szóló zongoradarabbal sikerül megtalálni, amelyet hosszas bevezetés előz meg: Maestro a gyerekkorától jelenlévő szorongásairól mesél a szűnni nem akaró izraeli-palesztin konfliktus miatt, arról, hogy milyen érzéketlenül acsarkodnak a népek egymásra anélkül, hogy látnák egymás emberi arcait – és aztán következnek a humanitás és a béke szólamai. Mindez a gondolatok és kérdések rengeteg ajtaját nyitja ki: az emberi brutalitás egyrészt Szvetlana Alekszijevics megrázó sorsokat ismertető riport-regényét, az Elhordott múltjainkat juttatja eszünkbe, másrészt azt, hogy mennyire nem vagyunk mások, mi emberek, mint az állatvilág csúcsragadozói, akik a gyilkos ösztöneik mellett történetesen gondolkodó voltuk miatt a művészetekre is hajlamosak. Amikor Maestro pedig arról beszél, hogy mindenkinek meg kellene tanulnia egymásra, mint egy önálló értékekkel bíró személyre (person) tekinteni, eszünkbe jut a fogalom története, és az, hogy a világ szüntelen gyilkos konfliktusai mennyire kérlelhetetlen tükröt tartanak Maestro gondolatának: bármennyire evidens is az elképzelés békében, mégis mennyire természetellenes a nagy evolúciós időskálán mérve. Persze ettől még mindannyunknak törekednünk kell a humanitas, most közelebbről meg nem határozandó fogalmának megvalósítására.

 

A koncert mindezen gondolatok közben pedig lecsordogált, a szóló darab nagyszerű volt.

 

Előadók:

Shai Maestro – zongora

Jorge Roeder – nagybőgő

Arthur Hnatek – dobok

 

Fotó: Shervin_Lainez