Főkép

Jóllehet műfajként nem áll távol tőlem a crossover, kifejezetten a rajongójának sem mondanám magam. Akadnak előadók, számok, produkciók, amelyek – néha csak ideig-óráig, mégis – megfognak, és előfordul, hogy kifejezetten részrehajlásból, de akár az imádatig fokozódik az elfogadásom. Ugyanakkor ilyesmit mégiscsak főképp kíváncsiságból hallgatok. Ezért nem is gondoltam volna, hogy valaha eljutok Edvin Marton valamelyik koncertjére. Pedig a hívekből nem kevés jelent meg a Kongresszusi Központban, és a Sport Emmy-díj, az idei Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmhez írott zene, valamint a nevezetes olimpiai szereplés, amely egy csapásra világhíressé tette az ukrán születésű, de magát magyarnak valló hegedűvirtuózt, valahol indokolttá tette ezt.

 

Az előcsarnokban várakozva ennek ellenére kissé megijedtem, hogy idegen test leszek a közönségben, többségében ugyanis érettebb hölgyek jelentek meg az előadáson. A műsor a külsőségeiben szerencsére inkább rock koncertre hasonlított. A kivetítőn folyamatosan klipek forogtak – hol elvontabb formában, mint például a Coldplay „Clocks” című számának feldolgozása alatt, hol pedig Edvin Martont mutatva a kínai nagy falon, vagy az Egyesült Államok tengerpartján, a legutóbbi turné állomásain, vagy az olimpiai gálán. Nem véletlen tehát, hogy az új album címe: Rock Symphony, hiszen a látvány és a muzsika pontosan e két forma elegyéből állt össze. Különös színfoltként egy balerina, az Opera első táncosa, Kozmér Alexandra jelent még meg a színpadon, akit mintha a Fekete hattyúból repítettek volna ide… ha nem is az istenek, de a szervezők.

 

Leginkább mégis az döbbentett meg, mennyire ugyanazokon a zenéken nőttünk fel Edvin Martonnal, holott ő csaknem tíz évvel fiatalabb nálam. Annak idején az Yngwie Malmsteenen és Szekeres Tamáson nevelkedett gitárosnemzedék számára gyakorlatilag evidenciának számított, hogy Vivaldit és Paganinit játszunk (no meg Bachot, de ő egészen más kategória), és a romantikával kevert virtuozitás példájaként Edvin Marton pontosan ugyanazt a két darabot – a Négy évszak „Nyár” című concertója harmadik tételét, valamint a 24. capricciót – dolgozta át, mint amelyeket annak idején olyan sokat gyakoroltam, hogy olyasvalamivel nyűgözze le a közönséget, ami amellett, hogy technikailag kihívást jelent, rendkívül könnyen befogadható. De ugyanígy közösnek lehet tekinteni a Metallica felülmúlhatatlan erejű slágerét, a „Nothing Else Matters”-t és a Queen „Bohemian Rhapsody”-ját, vagy Vittorio Montinak a ráadásban a Csicsó Band közreműködésével előadott „Csárdás”-át is (amely alatt ismételten bebizonyosodott, hogy a magyaroknak valamiért csapnivaló a ritmusérzéke, legalábbis olyankor, amikor egy ütemre kellene tapsolni a zenével). Ám amíg én a hegedűre írt szerzeményeket szólaltattam meg gitáron, ő fordítva tette ugyanezt. Egyszóval mintha önmagam inverz képére ismertem volna benne.

 

A saját szerzeményeket a crossoverben gyakori minimalista felfogás jellemezte: rövid, kellemes dallamok ismétlődtek különféle variációkban, félig elektronikus kíséret előtt, dobokkal és gitárral kiegészülve. A hegedű többnyire barokk regiszterekben szólalt meg, talán még az erősen megkurtított capriccióban is, de a kívánt hatást a legato és a staccato váltogatásával érte el Edvin Marton. A közönség pedig abszolút vevő volt erre. Egyáltalán nem érzem meglepőnek, hogy a műkorcsolyázók közül többen is az ő felvételeit választják ki a kűrjeikhez, hiszen ezekben mindent megkapnak, amire a sikerhez kíséretként szükségük lehet. A „Tosca Fantasy” ezen a koncerten is elképesztően ütött, valóban a jég és a tűz találkozása volt, frenetikus tombolás, a mindvégig uralt gigászi erők félelmetesen szép megnyilvánulása. És igen, tényleg a képpel, a mozgással együtt az igazi mindez, de hát nagyon úgy tűnik, hogy amit itt hallottunk, eleve erre a célra született.

 

A reakcióikból ítélve a közönség – a gyengéd nem képviselőiből álló része mindenképp – a gyönyör egyre magasabb fokáig jutott el, és egyhamar aligha fog elpártolni kedvencétől. Számomra mindenképp tanulságos volt ez a kirándulás a műfajok határmezsgyéjére, és ha úgy adódik, hogy műkorcsolyát nézek a tévében, egészen biztosan jobban oda fogok figyelni arra, amit hallok, ezenkívül újra előveszem majd Puccinit és Lisztet (lezárásként az utóbbi komponista magyar rapszódiáiból készült egyveleget hallhattunk), mivel most is kiderült, hogy az ő dallamaik elsőrangú alapanyagként szolgálhatnak bármilyen fúziós zenei konyha fogásaihoz.