Főkép

Ha nem csal az emlékezetem, most hetedszer láttam a Nightwisht élőben. Nem különösebben nagy szám – rajongói rekordot biztosan nem döntöttem vele –, ahhoz azonban elég, hogy legyen összehasonlítási alapom. Főleg azt figyelembe véve, hogy mindhárom énekesével volt már szerencsém a csapathoz, és a legutóbbi fellépésük minden várakozásomat felülmúlta. Ám erre a koncertre nem kizárólag ezért készültem hónapok óta, hanem amiatt is, mert a mostani három-az-egyben csomag keretében két másik zenekart ugyancsak megnézhettem végre, akikre ugyan régóta kíváncsi vagyok, arra viszont még sosem szántam rá magam, hogy valamelyik headliner turnéjuk budapesti állomására jegyet vegyek.

 

A szintén finn Amorphis nyitotta a bulit, ráadásul a meghirdetettnél nagyjából öt perccel korábban. A három bandáé közül még az övékét érzem a legközelebbinek a klasszikus heavy metalhoz, habár a stílusuk köztudottan valamiféle deathbe olvasztott folk és egyéb metal műfajok elegye: főként népzenei, a kissé egzotikus skáláktól sem idegenkedő – úgy is mondhatnánk, gótikus – motívumokkal megkevert durvulás. A megjelenésük, a színpadképük és színpadi mozgásuk azonban a heavy metal nagyjainak valamiféle visszhangja. Tomi Joutsen hihetetlen karizmájú frontember, aki egymaga elvinné a hátán a show-t, Ese Holopainen pedig mindvégig lenyűgözően gitározott. Lemezen is ütnek a dalaik, koncerten mégis egészen más az aurája az egésznek, és bár a nagy öregeket idézően nem a legújabb anyagaikra koncentráltak – végtére is alig negyven percet kaptak arra, hogy kibontakozhassanak –, az utolsóként felhangzó „House of Sleep”-ben pedig Marco Hietalát is felinvitálták a színpadra, hogy velük énekeljen – valahogy még ez is a fénykorra hajazott –, abszolút meggyőzőre sikerült minden, így legközelebb már egészen biztosan komolyan fontolóra veszem, hogy megnézzem őket, ha netán megint ide tévednének.

 

Az Arch Enemy számai felvételről valamiért jobban megfogtak eddig az Amorphis dalainál, a szövegeik szellemiségét azonban időnként kissé ijesztőnek találom, és bizony ahhoz is öreg vagyok már, hogy véletlenül belekeveredjek egy mosh pitbe, és ott fizikailag szétcsapassam magam. Őket ezért, úgy is mondhatnám, hogy a biztonság kedvéért, kissé távolabbról néztem, de mint kiderült, feleslegesnek bizonyult az aggodalmam.

 

Be kell valljam, Alissa White-Gluz számomra kevésbé félelmetes jelenség, mint anno Angela Gossow volt, a megjelenése pedig szintén inkább a glam metal vagy a Kiss teátrális túlzásaira emlékeztet, mint Gossow deathbe oltott punkjára. Ráadásul azt is tudom róla – hiszen többek között korábbi együttesében, az Agonistban is bizonyította –, hogy tisztán éppoly meggyőzően énekel, mint ahogy hörög. De hát ide, az Arch Enemybe inkább a – látszólagos – keménység kell. És ez a keménység tényleg csak látszólagos, hiszen a legemlékezetesebb pillanatok mégiscsak a két gitáron egyszerre előadott neoklasszikus futamok, meg a virtuóz szólók voltak. Ugyanazt a kettősséget érzem bennük is, mint például a korai Children Of Bodomban, amikor Alexi ugyanúgy előadott Mozart szimfóniából vett motívumot, mint death-hörgést, vagy thrash-es zúzást.

 

A lényeg, hogy – valószínűleg azért, mert zömében nem a saját rajongóik töltötték meg a színpad előtti teret – nem kellett attól tartani, hogy kiütik az ember fogát. Ugyanakkor könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ez némileg visszafogta az energiákat, a lendületet. Igaz, ennek teljességgel ellentmondani látszik, hogy amikor Alissa megugráltatta a közönséget a – ha jól emlékszem, eléggé ironikus módon – a „No Gods, No Masters”-ben, szinte mindenki engedelmesen megtette, amire kérte őket. Összességében tehát nem csalódtam, és a jövőt illetően ugyanazt tudom csak elmondani, mint az Amorphisról.

 

A fénypont mégis a Nightwish volt, mégpedig minden tekintetben. A csapat frissebb, elevenebb, mint valaha. De ez már a nyári koncertjükön egyértelműen kiderült. Úgy tűnik, tökéletesen működik közöttük a kémia, de bármi is az ok, a lényeg, hogy olyan show-val érkeztek, ami tökéletesen megvalósítja azt, amit egy metal koncerttől elvárni lehet, amilyennek azt elképzelem.

 

A Jukkát betegsége miatt helyettesítő Kai Hahto nem egyszerűen megfelelő beugró, hanem egyenesen zseniálisan dobol, Troy Donockley kelta hangszerei pedig csodálatos színfoltot jelentenek a Nightwish zenéjében, és csak örülni lehet annak, hogy az angol muzsikus mostanában jóval nagyobb szerepet kap a koncerteken. (A koncert előtt, a sorban egy fiatal pár arról beszélgetett mögöttem, mennyire meglepő, hogy néniket és bácsikat is érdekel a koncert, pedig hát Troy nem az ő nemzedékükbe tartozik, hanem az én generációm.) Floor Jansen továbbra is főnyereménynek tűnik: Tarja dívájánál és Anette csalogányánál sokkal lehengerlőbb, élettelibb és alapvetően metalosabb jelenség. Mindhármuknak megvannak a maguk erényei, de legjobban mindenképp Floor egyénisége passzol a banda jelenlegi arculatához – ami, bizony, igencsak messze került az operai hanggal előadott power metaltól. Floor ugyanakkor gond nélkül, gyönyörűen elénekli a klasszikus időszakból származó szerzeményeket is.

 

Ez élményt ugyanakkor teljesen tönkre tudja tenni a rossz hangzás, és ezért számított fordulópontnak a nyári koncert, mivel ott kiderült, hogy a Nightwish tud jól is szólni. A Sziget nagyszínpadán mintha jól megszólaltak volna annak idején, de ez már régen történt, és az emlékeket tényleg megszépíti az idő, az viszont biztos, hogy a későbbi koncerteken minden egybemosódott, és különösen a Dark Passion Play turnén tűnt hatalmas katyvasznak az egész. Most ellenben mindent tökéletesen ki lehetett hallani. Még azt is, hogy énekesként Marco egy tehetségkutató előválogatásáról sem jutna tovább, basszerként viszont hibátlan, ráadásul olyannyira fergeteges előadó, hogy még ezt a nem kifejezetten carusói hangot is elnézzük neki. És végre Tuomas szólamait is lehetett követni; ahogy hasonlóképp csodálatosan megszólaltak az ír fuvolák, az ír duda és a mandolin is.

 

A legfontosabbnak mégis azt éreztem, hogy Tuomasék sokkal közelebb kerültek az igazi rock hagyományaihoz. Jóval kevesebb a digitálisan előre rögzített anyag, a számok sokszor meglepnek, nem hangról hangra a lemezről ismert dallamokat halljuk, hanem valami valóban élőt és némileg eltérőt. Csak dicsérni lehet azt a törekvést is, hogy főleg új anyagot adnak elő, márpedig a setlist több mint felét az Endless Forms Most Beautiful és az Imaginaerum dalai adták ki, méghozzá hogyan! Ugyanakkor hallhattunk az összes régi albumról is valamit, és bár nekem nagyon hiányzott a „Sleeping Sun”, amit július 15-én a PeCsában Floor feledhetetlenül adott elő, a Once-ról ezúttal a „Ghost Love Score” mellett némi kárpótlásképp a „Nemo” is felcsendült.

 

Mindezt elképesztően látványos világítás, pirotechnika és a nagy háttérképernyőkön kivetített képsorok kísérték – igaz, alkalmanként már-már elvakítóan, és elvonva a figyelmet az előadókról, ám olyankor is csupán fizikailag, sosem zeneileg, és egyetlen alkalommal sem öncélúan.

 

Idén kétszer volt szerencsém látni a Nightwisht, de ha tehetném, holnap újra mennék a koncertre. Akik az Anette-tel közös turnékon elpártoltak az együttestől, legalábbis a turnékat illetően, most bánhatják, hogy nem jöttek el, mert amit itt – és a nyáron – kaptunk, úgy érzem, a maga nemében nehezen felülmúlható.