Főkép

Előzetesen az a kérdés foglalkoztatott, hogy az emlékezetes Womex 0. napi félórás fellépést mennyire tudja megismételni az együttes egy önálló, és ezáltal jóval hosszabb koncerten. Elvégre harminc percet gond nélkül meg tudnak tölteni az eddigi lemezek anyagából, úgy, hogy kiemeljenek, megerősítsenek bizonyos elemeket a repertoárból. Ilyen gondolatokkal indultam el a Fonóba, hogy idén már másodszor megnézzek ott egy koncertet. A másik szent elhatározásom az volt, hogy igyekszem nemcsak Oláh Annamarira koncentrálni, hanem a zenészekre is, mert úgy éreztem, képességeik alapján nagyobb figyelmet érdemelnek, mint amit a múltkor kaptak tőlem.

 

Amikor megérkeztem a Fonóba (hivatalosan Fonó Budai Zeneház) – fél órával a hivatalos kezdés előtt – szomorúan konstatáltam a jelenlévők csekély számát. Szerencsére ez később módosult, mert este nyolcra összegyűltek a népek, főleg fiatalok, amit pozitív fejleménynek értékeltem, és bár teltházról nem beszélhetek, azért kellőképpen megtöltöttük a nagytermet. Miközben várakoztam, megnéztem az összes kipakolt propagandaanyagot, és képzeletbeli naptáramba felírtam két, még idén megnézendő koncertet. Az egyik a mongol Huun-Huur-Tu, a másik pedig a hazai Góbé. Ezen kívül megismertem az idei Héttorony Fesztivál programját, az A38 koncert+vacsora ajánlatát, megtekintettem a pajtában elhelyezett nagyméretű fotókat – érzésem szerint kifejezetten hasznosan telt az időm.

 

Sőt, még arra is jutott, hogy elmélázzak a hazai világzenei koncertkínálaton, vagy csak a külföldi népzenék felbukkanásán a fővárosban. Továbbra is úgy gondolom, hogy ezen változtatni kéne, és mivel megközelítés szempontjából a Fonó számomra előnyös helyen van, felőlem akár itt is lehetne havonta-kéthavonta egy-egy színvonalasabb produkció. Ez azért annyira nem elképzelhetetlen, hiszen a környező országokat rendszeresen érintik az ilyen tematikájú zenei turnék, amelyekből párat biztosan le lehetne szervezni. Elismerem, nem értek a koncertszervezéshez, nincs rálátásom a hazai fizetőképes piacra sem, de azért reménykedem...

 

Mire idáig értem az agyalással, kinyitották a nagyterem ajtaját, és sietős, ámde határozott léptekkel megcéloztam az első sort, mert úgy döntöttem, ezt a koncertet ülve fogom végignézni, ami többek között arra is remek alkalom, hogy a közönség zavarása nélkül készítsek pár fotót.

 

A fotóalbum itt megtekinthető.

 

Aztán elkezdődött a koncert, ami meglepően jónak bizonyult. Az egész úgy történt, hogy Oláh Annamari a frontemberi mikrofon helyett beült a billentyűs hangszer mögé – Biljarszki Emil gitárral a kezében mellette foglalt helyet – és miközben azon játszott, mintegy mellékesen még énekelt is. A következő számnál újabb helycsere következett, a dobos Krolikowski Dávid előrejött ukulelével (ha jól láttam) a kezében, a helyére pedig az énekesnő telepedett, aki közölte, hogy basszusgitározni már nem fog, és ezt követően tényleg előrelépett a mikrofonhoz.

 

Gyakorlatilag már ez a felvezetés jelezte, hogy ez egy cseppet sem szabványos este lesz – már amennyire ezt meg tudtam ítélni, hiszen életemben ez volt az első teljes Meszecsinka koncert. Azt mindenesetre láttam, hogy az együttes tagjai jól érzik magukat, mindenki mosolyog, vigyorog, miközben vagy egymásra figyeltek, vagy beletemetkeztek a hangszerükbe. Az első pár szám után olyan érzésem volt, mintha egyszerre lennék hagyományos értelemben vett koncerten ÉS avantgarde színházi előadáson. Amit nemcsak az erősített meg, hogy volt első és második felvonás, közte rövid szünettel (amikor mind a közönség, mind a zenekar visszavonult), hanem Annamari, amikor a többiek zenei tudásukat villantották meg, hol szólóval, hol instrumentális betéttel, akkor nem állt egy helyben és nézte a többieket, hanem – egyszerűen jól érezte magát a színpadon. Többnyire táncolt: hol kislányosan, hol nőiesen, vagy egyszerűen csak felszabadultan élvezte a helyzetet, miszerint szól a zene, ő pedig fent van a színpadon. De akkor sem esett kétségbe, ha hangszert vett a kezébe – erre legjobb példa az első felvonás zárótétele, a szólóban előadott „Gyerekjáték”, aminek a születéséről is mesélt.

 

Nagyjából a második szám után egyébként olyan érzésem volt, mint amikor az ember a Doors fénykorában elment egy koncertre: azt tudta, hogy jó lesz, de arról már nem lehetett elképzelése, hogy aznap éppen mi és hogyan történik majd. Arról meg végképp nem, hogy meddig tart a műsor. Valami hasonlót éltem át ezen az estén, egy idő után már nem foglalkoztam semmivel, egyszerűen csak hagytam, hogy átjárjon a zene. A hatást nem tudom pontosan meghatározni, és tudom, hülyeség, mert ez csak zene, nem más, de valamiféle megtisztító energia söpört végig több alkalommal a nézőtéren – és aki hagyta magát, az – jobb szó hiányában – feltöltődött. Mondjuk ez a zene szerepe az életünkben, hogy belsőnkben rezonálva egy más állapotba helyezzen bennünket – én mindenesetre így gondolom, és ez meg is történt ezen az estén.

 

A másik furcsaság az volt, hogy otthon éreztem magam ebben a zenében, amelynek kivált az elején bukkantak fel egzotikus, mégis ismerősnek tűnő dallamok. Nem kellett azon agyalnom, melyik honnan származik, egyszerűen tudtam, hogy ismerem, és értékeltem a megfelelő tálalást – maximálisan átjöttek azok a végletes hangulatok, amelyeket a Meszecsinka zenéje rejt. Mert cseppet sem volt egyhangú a koncert, és nem csak arra gondolok, hogy magyarul vagy spanyolul énekelt Oláh Annamari, lassabban vagy gyorsabban játszottak. Utólag úgy gondolom, ez részben spontán játékra, improvizálásra, jammelésre épülő produkció volt, viszont biztos vagyok benne, hogy mindez nagyon sok próbára, vagy rengeteg közös fellépésre építkezik, mert nagyon kiforrottnak, kidolgozottnak tűnt a produkció.

 

Kifjezetten tetszett a ritmusszekció munkája. Vagy túl közel ültem a hangfalakhoz, vagy más lehetett az oka, de majd minden számnak megvolt az a lüktetése, ami élettelivé tette azokat. Kicsit költői túlzással élve, hol a grabancánál rángatva, hol szelíden a kezénél fogva visszarángatták a közönséget a Földre – érzed, itt van a lábad alatt, és él. Nem tudom, ez mennyire belemagyarázás a dolgokba, de széljegyzetként megjegyzem, hogy az együttes minden tagja vagy mezítláb, vagy zokniban játszotta végig a koncertet. Kíváncsi vagyok a hivatalos magyarázatra, hogy ez vajh miért van így. Mindenesetre jól állt nekik a cipőnélküliség, akár a többi apróság, legyen szó a közönséggel való kommunikációról, vagy a hangszerbe feledkezésről.

 

Olyan érzésem volt, mint a korai Dream Theater koncerteken, amikor még csak az ment el a fellépéseikre, aki szerette őket, aki ismerte a zenéjüket. Később, amikor befutottak, érezhetően felhígult a közönség, és olyanok is felbukkantak a nézőtéren, akik nem azonosultak teljes mértékben a zenével. Ezen az estén a sajtón és az ismerősökön kívül tényleg csak az volt jelen, aki szereti a Meszecsinka muzsikáját. Aki tudja mit kap és ettől maximálisan jól érzi magát.

 

Láttam két felvonásnyi zenét, aztán kaptam egy ráadást, majd miután a közönség szemlátomást élvezte az estét, és ezt szerintem a színpadon lévők is érezték, azt mondták, legyen jó mindenkinek, itt a karácsony, és jammeltek egyet befejezés utáni zárásként. Ennek köszönhetően több mint két óra zenélés után jöttek le a színpadról, én meg csak ültem és néztem ki a fejemből és remekül éreztem magam. Nem töltött el a most kimegyek a világba és mindenkinek megmutatom érzés, egyszerűen csak kiléptem a Fonó ajtaján, és a világ olyan rendben lévő helynek tűnt.

 

Az együttes tagjai:

Oláh Annamari – ének, bambusz fuvola, saz

Biljarszki Emil – billentyűk, gitár, ének

Krolikowski Dávid – ütőhangszerek, ukulele, vokál

Vajdovich Árpád – basszusgitár, nagybőgő, vokál)

 

Közreműködők:

Karen Arutyunyan – gitár

Kopcsik Márton – hegedű