Főkép

A Szigetet nagyon sok oknál fogva szeretem, de legfőképpen azért, mert mindig képes egy újabb arcát mutatni. Hiába töltöttem már számos napot kint, még mindig szembetalálkozok olyan apróságokkal, amik képesek önfeledt mosolyt csalni az arcomra. Bizonyos szempontból a koncertekkel sincs másként: hiába bizonyult összességében kicsit csalódásnak a szerdai nap, úgy indultam neki a csütörtöknek, hogy ma majd biztos minden másként lesz. És csodák csodája, tényleg így lett – amennyire felemás élmény volt a korábbi nap, a csütörtököt épp annyira élveztem.

 

A The Maccabees-ről például korábban még nem nagyon hallottam (mondjuk nem is volt hatalmas a közönség, úgyhogy ezzel lehet, nem voltam egyedül), de az elég hamar kiderült, hogy a brit srácok bizony igen kellemes gitárzenét játszanak. Nem mondanám azt, hogy meg fogják váltani az indie műfajt, de kora délutáni programként elképzelni sem lehetne jobbat – a barátságos dallamvilág, a lassúbb, andalítóbb számok (persze üvölteni is tudnak, és nem is csinálják rosszul) kellemes kikapcsolódást jelentenek. A nagy pihenésből a Helsinki-Cotonou Ensemble rázott fel: a finn-benini csapat olyan hangulatos afrikai gyökerekkel rendelkező jazz-t vagy funkyt játszott, hogy öröm volt hallgatni. A finn zenészek keveredése az afrikai tagokkal remek párosításnak bizonyult, a közönség táncolt és ugrált, a meleg ellenére is igazi buli alakult ki, én is nehezen tudtam volna elképelni jobb ébresztő-programot – mondjuk nálam alapból előnyből indul mindenki, aki jól és aktívan használ rézfúvós hangszereket.

 

A nap momentuma (ha már fúvósokról van szó): alapból nem oda indultam, de elhaladtamban a Blues-Ír Színpadról olyan szaxofonszólót hallottam, hogy muszáj volt megállni – és hát ott is ragadtam. Régóta keresek olyan bandákat, akik ennyire eltalálják az én blues/jazz ízlésemet, és hát a Suba Attila and The Soul Fool Band tökéletesen bele is talált: olyan dögös New Orleans-i jazzt játszottak, amit nem hallottam még a Szigeten (talán a „Treme” szám után döntöttem el végleg, hogy teljesen mindegy, hova indultam, muszáj még ebből a koncertből hallgatni). Egymás után következtek a jobbnál jobb dalok, vendégművészként beugrott egy amerikai énekesnő, a frontember lejött a közönségbe énekeltetni, én meg csak azon csodálkoztam, miért csak most találkozok velük először. Suba Attila olyan karakteres személyiség, hogy már csak ő elvinné a show-t a hátán, s ugyan a dobos és a basszusgitáros kicsit a háttérbe szorult, de a billentyűs, illetve a szaxofonos olyan szólókat nyomott le, hogy élvezet volt hallgatni. Remélem, még fogok velük találkozni.

 

Aztán kezdődött a csütörtöki nap számomra legérdekesebb programja, a Foals fellépése. Elöljáróban muszáj elmondanom, hogy nem rajongok a számaikért: valahogy nem érzem igazán át őket a gépen hallgatva, de annyian szeretik, hogy kíváncsi voltam, milyenek élőben. Mit ne mondjak, döbbenetesen jók: nem számítottam ennyire profin összerakott koncertre, de a Foals-tól megkaptam. Nem is annak örülök, hogy beleéléssel játszottak, még csak azt sem lehetne mondani, hogy olyan kirobbanó energiákat mozgattak volna meg (elvégre kevés ilyen számuk van – persze azokra ki is alakult némi pogo a közönség soraiban), de olyan jól szólnak a számaik, hogy szívesen hallgatja az ember. Az elszállós gitártémák aztán megbosszulták magukat, mert némi áramkimaradással is szembe kellett nézniük, de ez sem zavarta meg őket abban, hogy egy minden pillanatában profi koncertet adjanak. Soha rosszabbat.

Úgy döntöttem, ideje megpróbálkozni a Fuerza Bruta produkciójával, a Nagy Utcaszínházzal, hátha bejutok – sikerült is, úgyhogy megnéztem a La Globa, vagyis a The Bubble előadást. A nagyjából félórás show keretében először dobosokat-énekeseket figyelhetünk, aztán ahogy vásznat (a „buborék”) húznak a közönség fölé, különböző artisták előadását követhetjük. Nem mondom, hogy annyira lenyűgözött az esemény, de kétségtelenül érdekes volt: „benne” lenni a műsorban mindig az, ráadásul az állandó fény- és hangjátékok, az artisták mozgása igen izgalmas hangulatot teremtett. De utána siettem is vissza a nap legnagyobb előadójára, Ellie Gouldingra. Aki egy nagyon profi popkoncertet adott, gyakorlatilag minden kellék adott volt hozzá: egy fiatal, szép énekesnő, gyönyörű hang, látványos színpad, profi hangtechnika, szerelmes dalok, éneklő közönség – csak valahogy engem nem tudott az egész érdekelni. De aki szereti Ellie Goulding dalait, az biztosan nagyon élvezte a koncertet.

 

Én inkább az A38 sátra felé vettem az irányt (közben belehallgattam a LaBrassBanda műsorába, ahol egyrészt meglepően sokan voltak, másrészt nagyon tetszettek a fúvósok), elvégre még belga rockot sem hallottam mostanában. A Balthazarban azt élveztem igazán, hogy hiába főműsoridő, hiába vannak sokan a sátorban, gyakorlatilag alig volt olyan számuk, ami igazán mozgalmas vagy pörgős lett volna, de ez senkit sem zavart. Az elvont-melodikus szólamokat inkább a fűben ülve, valami italt kortyolgatva, nyugodtan pihenve tudom elképzelni (bevallom, én így is hallgattam), de a közönség simán elvolt dülöngélve a tömött sorokban is. Ez a hangulat egyébként az utánuk fellépő Interpolra is megmaradt: az amerikai srácok ugyan kicsit nagyobb lendülettel játszottak, de azért itt sem lehet azt mondani, hogy fergeteges buli alakult ki. De számomra így volt jó ez a nap: nyugodtabban, jó koncerteket hallgatva – néha nincs is többre szükség.