Főkép

Elkezdődött a Sziget. Nem tudom, másnál ez hogyan mutatkozik meg, nekem idén is egy állandósult izgatott, lázban égő hangulatot jelentett, amikor tényleg csak alig tudom megállni egy héttel korábban, hogy ne nézegessek munka helyett is fesztiválos videókat, meg ne kezdjem el percre pontosan a heti programomat összeállítani (ezt sosem szeretem amúgy – elvégre akkor hol maradna a meglepetés, a kaland, a „hú, itt most valami jó szól a háttérben, hallgassunk bele!” effektus?). Szóval vártam a Szigetet, vártam a csodáit, vártam a semmi mással össze nem hasonlítható élményáradatát, vártam az apró meglepetéseket, az egyedi hangokat és persze a hatalmas koncerteket. És meg is kaptam.

 

Mondjuk pont a mínusz első nap annyira nem hozott lázba, ugyanis nem mondhatni, hogy igazán bővelkedett a programkínálat színes választékban, már ami a koncerteket illeti (egyébként még kicsit álmos hangulatú volt ez a nap, sok helyszín még csak kinyitás-közeli állapotban volt). Ez persze nem meglepő – hiszen este jött Robbie Williams, és tarolt. De ne szaladjunk ennyire előre, a Sziget első koncertje számomra egy teljesen ismeretlen lengyel-amerikai banda fellépése lett, akik rögtön meglepetést is okoztak: a The Farell Trees ugyanis valami elképesztő hangulatot teremtett: Moriah Woods egyedi hangja, a húzós-alternatív folk dalok (erős sivatagi hatással) és az együttes többi tagjának remek zeneisége (még hegedű is helyet kapott a színpadon) szinte tökéletes kompozícióba állt össze. Nem számítottam rá, hogy ez a frissen indult banda ilyen erős hatással lesz rám – de soha rosszabb kezdőkoncertet.

 

A folytatás már kicsit visszafogottabb volt: a Zoltans of Swings (frontember a félig magyar származású Zoltan Todor) bár keményen kezdett, aztán elég hamar átcsaptak lassú dalokba (ami nem is állt olyan jól az idősödő svédeknek), de egyébként még a gyorsabb számokra sem lehet azt mondani, hogy igazán ütősek lettek volna. Úgyhogy én tovább is álltam, némi kitekintő után a Headbengs keménykedése felé, végül a Nagyszínpadnál kötöttem ki, ahol a Nagy-Szín-Pad idei győztese, az Ocho Macho lépett fel. A fiúkat tavaly láttam először élőben, és az elég egyértelműen meggyőzött arról, hogy legközelebb is érdemes meglátogatni őket. Kicsit féltem ugyan attól, hogy milyen lesz a Nagyszínpad méreteivel az ő koncertjük, de csak pozitívan csalódtam: a bulizene így is tökéletesen működött (bár a hangosítással néha mintha küzdöttek volna) – és nem mellesleg a külföldiek is igen szép számban összegyűltek, úgyhogy garantált volt a jó hangulat.

 

A nap momentuma: természetesen amikor felcsendült a „Jó nekem”. Az Ocho Macho minden tagjából érződött a hála a közönség iránt, a köszönet, hogy mindezt sikerült megvalósítaniuk – az elmúlt évek alatt az „egyszerű” garázszenekar eljutott odáig, hogy a Nagyszínpadon, tízezer ember előtt koncertezhet, ezt pedig tényleg csak a „csoda” kategóriába tudják ők is sorolni, és talán még el sem hiszik, hogy mindez megtörténhet velük. Katartikus volt az az érzelmi energia, amit a srácok átadtak – hogy épp a nagy lufiröptetés idejére esett, az már csak külön nagyszerű.

 

Furcsa egyébként összehasonlítani az Ocho Macho és az utánuk következő Irie Maffia színpadi jelenlétét: míg az előbbiek még csak tanulják, hogy mi mutat jól, miként is kellene viselkedni, addig az utóbbiak nagyjából fél perc alatt teljesen belakták a színpadot (mondjuk nincsenek is kevesen – csak számomra volt meglepetés, hogy négy énekessel/rapperrel áll ki az Irie Maffia?), ami már csak a számaikból sugárzó energia miatt is érződött. Az ezúttal rózsaszín (maszkkal felszerelt) ruhában színpadra álló Sena persze már rutinosan kezeli a közönséget (a tömeg ekkorra már igen tekintélyes méretűre nőtt), akik lelkesen buliztak is a zenekar dalaira. Nekem még mindig vegyes érzéseim vannak velük kapcsolatban (valószínűleg menthetetlenül mainstream az ízlésem, mert a „Fever In Her Eyes”, a „Hands In The Air” vagy az idei Sziget-himnusz, az „Easy As One Two Three” nagyon tetszik, de a rappesebb vagy épp reggae-sebb dalaik már annyira nem), ráadásul újabban mintha az elektronika is hangsúlyosabb lenne, de végső soron mindez lényegtelen: mert még mindig azon kevés magyar együttes közé tartoznak, akik megérdemelnék (és képesek lennének elérni) a világhírnevet.

 

Aztán amikor már azt hittem, hogy beállt a tömeg, és annyian leszünk, mint mondjuk tavaly a Blink-182-n, akkor kiderült, hogy minden ember közé befér még harminc másik. Mire megérkezett Robbie Williams, már annyian voltunk, hogy a kezemet sem tudtam felemelni (nem hiszem, hogy túlzás lenne alsó becslésként hatvanezres tömeget emlegetni), és hirtelen a közönség eksztázisba esett. Robbie Williams ugyanis egy hamisítatlan, igazi szupersztár. Minden mozdulatára ezrek és ezrek kapnak sikítófrászt, mutogathatja a tigrises alsónadrágját, vehet fel szoknyát, táncolhat és nyomhat fekvőtámaszt, még az sem baj, ha vonaglik: a közönség élvezi. Nem tévedés hát a turné címe, „Let Me Entertain You” – és ha hagytuk, Robbie (és a tekintélyes méretű zenekara, középpontban a frontember mellett két látványelemként is szolgáló hölggyel) bizony szórakoztatott minket.

 

Minden pillanatában tökéletesen kiszámított előadás volt ez: a szupersztár barátkozott a közönséggel (az első sorban tomboló Krisztina megkapta élete élményét, hogy „ágyba bújhatott” Robbie-val), volt swing és a cappella, a szerelmes dalai érzékenyek voltak, a keményebbek ütöttek (már ha a „Rock DJ”-t keményebbnek számítjuk), még az sem zavart senkit, hogy a leghíresebb dalai mellett nagy számban adott elő másoktól is (azért amikor a „Bohemian Rhapsody” felcsendült, hirtelen nem tudtam, mit is hallgatok épp), elvégre azokat legalább tényleg mindenki ismeri, és lehet nyugodtan üvölteni. Gondolkodtam, mennyire is tűnik hitelesnek, de aztán rájöttem: ez maga Robbie Williams, a szupersztár. Aki élvezi, ha szórakoztathat. És tulajdonképpen mi is élvezzük.