Főkép

Évtizedekre visszanyúló kapcsolatom van Visegráddal, ez az a város, ahová mindig szívesen látogatok, ezért aztán, amikor lehetőség adódott arra, hogy idén megnézzük a Palotajátékokat, érhető módon támogattam az ötletet, és bár arról hamar letettünk, hogy mindhárom napot itt töltsük, vasárnap hajnalban útnak indultunk a Dunakanyarba. Igen, nem tévedés, valóban hajnalban keltünk, és a 6:35-ös busszal elindultunk észak felé. A gépkocsival történő látogatást a várható tömeg, és az ezzel fordítottan arányos szabad parkolóhelyek száma miatt elvetettük, így maradt a busz. A korai kelés egyik hozadékaként találkoztunk pár, a szombat éjszakai bulikból hazafelé tartó polgártársunkkal, ami egyrészt vicces látvány volt, másrészt elhangzott a nap első mosolyt fakasztó beszólása – miszerint „Minek iszol, ha nem bírod?”

 

A buszon meglepően kevesen voltak, a forgalom csekély mérvűnek bizonyult, így miközben kényelmes tempóban haladtunk a célállomás felé, bőven volt időnk megosztani egymással a környékkel kapcsolatos élményeinket, emlékeinket. Megérkezvén – valamivel 8 óra előtt – elköltöttük tarisznyás reggelinket, majd felsétáltunk a Salamon-toronyhoz, ahol olyan nyugalom fogadott bennünket, amilyenben az utóbbi hetekben nem igazán volt részünk. Ahogy ott álltunk az ősi falak között a reggeli hűvösség maradékával, néztük a napsütésben fürdő szemközti partot, kicsit meglegyintett bennünket a történelem, elvégre ezek a hegyek emberemlékezet óta itt vannak, láttak törököt, labancot, sőt, még a torony vitatható módon kivitelezett felújítását is. Álmodozásunkból az idő múlása rángatott vissza bennünket, és lépteinket szaporázva a Királyi Palota felé indultunk. Rövid egyezkedés után megkaptuk a belépőinket (ezúton is köszönet érte), és a fokozatosan gyarapodó tömeggel együtt a királyok eljövetelére vártunk. A hangosításért felelős mindeközben Csillagok háborúja, Ghymes és AC/DC számokkal szórakoztatta a szervezőket (meg persze a látogatókat is), a kerítésen belesve érdekes volt látni a középkori ruhába öltözött embereket, amint éppen a „Thunderstruck” ritmusára ropják.

 

Nem sokkal fél tíz után kinyílt a kapu, és mi elfoglaltuk helyünket a lelátón, ahol azonmód megejtettük a tűző napsütés elleni védelmi protokollunkat. Miután fejfedőink a helyükre kerültek, testünkre pedig egy kisebb indián törzsnek is elegendő napvédőt kentünk, figyelmünket a kapu felé fordítottuk, ahol feltűntek Kázmér lengyel király lovagi tornájának résztvevői. A következő másfél órában nem csináltunk mást, csak tátottuk a szánkat, tapsoltunk és élveztük a produkció minden percét. Kezdve a bevonulással, ami legalább negyed órán át, vagy talán tovább is tartott, a végén pedig, ha nem állt velünk szemben legalább két-háromszáz hagyományőrző, akkor egy sem. Mindenki szépen beöltözve, zászlókkal, dobokkal jött befelé a kapun, köztük a királyok és a német komtur, lovasok, íjászok, könnyű és nehézgyalogosok, várnép, polgárok, apródok, bohóc és ki tudná mindet felsorolni – impozáns látványt nyújtottak. Amikor a narrátor azt kiáltotta, hogy „Éljen a király!”, bizony többen vele harsogtuk a jókívánságot.

 

Aztán kezdetét vette a torna, amelyet úgy raktak össze, hogy egy pillanatra sem vált unalmassá, ráadásul nemcsak harcjeleneteket láttunk, hanem nyugisabb betétek is oldották a fegyverek zaját, bár érzésem szerint néhány produkció kilógott az időrendből, vagyis az 1335-ös Visegrádi találkozó uralkodói biztosan nem láthatták. Gondolok például a Primavera Táncegyüttes ősmagyar időket idéző produkciójára, vagy rögtön az első összecsapásra, amelyben frank lovagok a portyázó magyar törzsekkel kerülnek szembe, de ebbe a csoportba tartozik az olasz vendégek zenés zászlóhajigáló fellépése (bár ez utóbbiban nem vagyok biztos).

 

Viszont ez egyáltalán nem zavart, mivel jól illeszkedtek a többi produkcióba, és nemcsak azt éreztem, hogy a tornának van íve, hanem egy kicsit a középkor is közelebb került hozzám – sokkal közelebb, mint amire a múzeumokban eltöltött órák alatt jutottam. Természetesen számos kérdés felmerült bennem nézelődés közben, amelyekre nem kaptam választ (például mi alapján készítették el a ruhákat, mennyi időt fordítottak a gyakorlásra), de ez mind csak másodlagos volt a szemem elé került látványhoz képest.

 

Nagyon szimpatikus volt, hogy a zene mennyire fontos eleme a tornának. Többnyire a dobosok hangoskodtak, és bár legtöbbször a látvány keltette inger háttérbe szorította őket, azért ott lüktettek köröttem, és velük sokkal teljesebb volt az élmény. Az olasz zászlós produkciónál pedig úgy gondolom, hogy a ritmus segítségére volt a zászlóhajigáló fiataloknak, akik közül nagy megrökönyödésemre páran három lobogóval bűvészkedtek egyszerre. Régi vágyam volt, hogy egyszer élőben is lássak egy ilyen előadást, és amit az olaszok műveltek a pályán, az felülmúlta minden előzetes elképzelésemet.

 

A torna csúcspontjának azonban egyértelműen a záró csetepaté bizonyult. Elsőre fel sem fogtam az előttem kavargó összecsapás minden részletét, hiszen legalább százan püfölték egymást, és a lovagi torna pályáján annyi minden történt egyszerre, hogy csak utólag, a videó többszöri megtekintése után sikerült beazonosítani a részleteket. A korábban említett lovasroham mellé – mint kihagyhatatlan látványosság – most feliratkozott a nehézpáncélos gyalogosok támadása és a működőképes katapult. De nyugodt szívvel kijelethetem, hogy az egész csata ebbe feledhetetlen kategóriába tartozik, érdemes megnézni az erről készült videót.

 

 

Manapság ritkán mondok ilyet, de ezúttal úgy éreztem, hogy a belépő árának minden forintját megérte befizetni, mert valóban értéket kapott cserébe a látogató, olyan élményt amiről órákig lehet beszélgetni családi vagy baráti körben. A látványon kívül pedig alkalmas arra, hogy csemetéinkkel elbeszélgessünk múltúnkról, az akkori életről, viseletről, fegyverekről, szokásokról. Akiket pedig teljesen magával ragadott a torna, biztosan megkeresnek egy hagyományőrző egyesületet, hogy még jobban megismerjék és megőrizzék a kort, amikor még nem a lőfegyverek döntötték el a csatákat, hanem az erő, az ügyesség és a bátorság.

 

Számomra ez volt a nap csúcspontja, úgy éreztem, ennél többet ettől a naptól nem várhatok, bármi jön ezután, az már csak levezetés lehet. A látottakról beszélgetve indultunk el a Fő utcán, hogy megnézzük a kézműves vásárt. Ami inkább keveréknek bizonyult, mert a kézzel, vagy kisipari módszerekkel készített szappanok, mézek, lekvárok, tarsolyok, játékok mellett bizony láttunk tájidegen árusokat. Nem a könyvesekre gondolok (álmomban sem gondoltam, hogy itt találkozunk a Lazi Könyvkiadóval), de például a bélyegeket, vagy a gépi fagylaltost picit furcsállottam. Természetesen mi sem távoztunk vásárfia nélkül, majd elindultunk a katonai tábor felkutatására.

 

Aminek egy hatalmas kerülő lett az eredménye – nyomkeresésből ezúttal megbuktunk –, de azért nagy nehezen megtaláltuk a főként a kisebbek számára kialakított tábort. Amiről kiderült, hogy ez egy másik tábor, így mentünk tovább. A látogatók számára kialakított tábor főként a fiatalabbat várta, volt itt pónilovaglás és íjászkodás, az idősebbeket páncélok és hozzájuk tartozó vitézek várták, miközben a bámészkodók párviadalokat néztek. Mi a tömeg elől inkább továbbmentünk a színpad irányába, ahol ejtőztünk egy sort a fák árnyékában, miközben a Susato Régizene Együttes muzsikált. Itt láttuk másodjára azt a dobost, aki nemcsak a legfotogénebb jelzőt kapta meg tőlünk, hanem akire egyszerűen muszáj volt odafigyelni, mert a meleg ellenére is hihetetlen lelkesedéssel püfölte hangszerét. Miatta kezdtünk el arról beszélgetni, hogy micsoda jó vagy rossz ötlet lenne a jövő évi Palotajátékokra meghívni mondjuk a Saltatio Mortis együttest. Miközben mi élveztük a muzsikát, mellettünk egy kicsiknek kialakított körhintát forgatott kézzel a tulajdonos – ilyet sem láttunk még.

 

Miközben a lassan tetőző hőségtől bágyadtan a hajóállomás felé ballagtunk, több helyen láttunk zenészeket és alkalmi produkciókat, s nem utolsó sorban állandóan elment mellettünk egy páncélt viselő harcos, vagy egy korhű ruhában nézelődő polgár/kereskedő. Mivel ekkor már délután kettő felé járt az idő, elmentünk ebédelni, ami egyrészt nagyon jó ötletnek bizonyult, mert nagyon éhesek voltunk - és mivel előre lefoglaltuk az asztalunkat, a királyi ülőalkalmatosságban ülve költhettük el az ebédünket. Másrészt viszont rossz döntésnek bizonyult, mert amikor egy órával később befejeztük a lakomát, tekintettel a melegre, fájó szívvel, de lemondtunk a további nézelődésről, és az első busszal elindultunk hazafelé.

 

Ettől a naptól kezdve minden érdeklődőnek azt mondom, hogy a Visegrádi Palotajátékok az egyik olyan rendezvény, amit legalább egyszer az életben érdemes megnézni, mert van annyira jó a lovagi torna (amiből egyébként háromféle verzió került bemutatásra), hogy vétek kihagyni, az összes többi kiegészítő program meg csak a ráadás – mindezek révén kicsit közelebb kerülhetünk múltunkhoz, a középkorhoz. Egy biztos, ha jövőre újra jövünk, akkor előre egyeztetek az ismerősökkel, mert akkor nem másnap derül ki, mennyi beszélgetésről maradtunk le, nem beszélve a Fellegvár és a Salamon-torony programjairól.