Főkép

Nem ez volt az első alkalom, hogy Nika Roza Danilova, azaz Zola Jesus tiszteletét tette a magyar fővárosban, de az előző koncert óta eltelt közel három év elég sok változást hozott a művészetében ahhoz, hogy az akkori közönség is nagy várakozással nézzen az új buli elé, főleg, hogy maga Danilova is megígérte, hogy ez a koncert nagyon más lesz, mint a korábbi. Persze biztos sokan voltak olyanok is, akik akkor is elégedettek lettek volna, ha az énekesnő hangról hangra ugyanazt a műsort adja le, mint a múltkor, a különleges hangulat és a katartikus előadásmód miatt.

 

Na, most, hogy a joviális bevezető után már csak azok olvassák tovább a cikket, akik kicsit jobban benne vannak ebben a Zola Jesus témában, engedtessék meg nekem hogy A FENÉBE IS, IGEN IGEN IGEN IGEN!! EZ egy koncert volt, egy előadás, egy állásfoglalás, ez kell, EZ, és semmi más.

 

Az őrület előtt azonban volt nekünk egy előzenekarunk is a hazai ANEZ személyében, akik eléggé meggyőző színpadképpel (díszlettel és jelmezzel, amiben konkrétan úgy néztek ki, mint John Carpenter Hellraiserének kínbarát pokolfajzatai), de egy kicsit széttartó produkcióval álltak színpadra. A zene innovatív, tele van tört ritmusokkal és beteg hangmintákkal, ugyanakkor kicsit a drága `80-as évek is visszaköszön belőle, és a hangzással kapcsolatban nem lehet nem megemlíteni Björköt sem, ami mind abszolút pozitív. Egyben azonban valahogy mégsem áll össze a dolog, mert bár a dalokat általában élveztem, amikor már épp kezdtem volna hangulatba kerülni (mert ez hangulatzene, tévedés ne essék), akkor véget értek, az atmoszféra-lufi pedig hirtelen kipukkadt. Nem tudom gondolkodtak-e abban, hogy esetleg szettként, megszakítás nélkül nyomják a koncertjeiket, de szerintem nem tenne rosszat az előadásnak, főleg, mert a közönséggel való kommunikáció eléggé gyerekcipőben jár (vagy koncepció, de valahogy akkor se működik). Tetszett még a hangszerekkel és hangfoszlányokkal való kísérletezés, úgyhogy elképzelhető, hogy belehallgatok egy lemezbe, de élőben egyelőre nálam még nem győztek.

 

Nem úgy, mint az este főszereplője, az alig egyötven magas Nika Roza, aki a gőzőlgő lelkét tette ki elénk a deszkákra, és aztán még rá is taposott néhányszor, hogy aztán újra a magasba emelhesse. Kérdés ne legyen, ez a koncert egyike volt azoknak, amiket majd viszonyítási alapként fogunk használni később. És amúgy szégyellje mindenki magát, aki nem jött el. Már a szép emlékű Soundkitchen által szervezett bulin se taposták halálra egymást a nézők, de sajnos Mender Szilvi jóslatával ellentétben nem volt teltház, sőt, az ember, ha akart, bármikor előremehetett az első sorba, annyira szellős volt a tömeg. És ne azért szégyelljétek magatokat, mert nem támogatjátok az előadókat meg a zenét, meg bla bla bla, hanem mert magatokat fosztottátok meg egy olyan élménytől, amitől nem lett volna szabad.

 

A setlist főleg az új, Taiga című tavalyi lemezre koncentrált, de rendben is volt ez így, mert az album csodálatos, és ha előzetesen lehetett is tartani attól, hogy a dalok nagyzenekari, olykor szimfonikus aláfestését nem sikerül majd reprodukálni, hamar kiderült, hogy a félelmek alaptalanok, mert néhány sampler és egy harsona segítségével teljes volt az élmény. AZ ÉLMÉNY. Erről jártatom rojtosra a számat minden alkalommal. Az előadóművész, amikor kiáll a közönség elé, háborúba megy. Háborúba saját magával, az érzéseivel, az előtte állókkal, a technikával, mindennel. És ha adni akar valamit, ha tényleg maradandó élményt akar szerezni azoknak, akik bizalmat szavaztak neki, akkor győznie kell. És ez az apró lány pont ezt tette. Az első néhány dal alatti kirohanásainál még gyanakodtam, hátha ez csak valami modoros mesterkéltség, póz, amivel igyekszik megúszni az igazi érzelmeket, de aztán a fenntartásaim annak rendje és módja szerint a porba hulltak. A „Hunger” alatt pedig valósággal felforrt a levegő. Ott és akkor Zola Jesusnak ereje, hatalma, igazsága volt. Saját magát adta nekünk, legbelsőbb valóját – éreztem az éhséget, éreztem a dühöt, és arra gondoltam: VÉGRE.

 

Onnantól kezdve pedig nem volt irgalom, nem volt pihenés az emocionális hullámvasúton. Danilova eksztázisa átragadt mindenkire, ő pedig papnő volt, varázsló és törékeny áldozat egyszerre. Felmászott a hangfalakra, fényképezkedett a közönséggel, végigrohant a tömegen, kérte, hogy fogadjuk örökbe. Hát gyere, anyám, neked itt mindig lesz helyed. A Stridulum II „Night”-jával zárult a szett normál része, amire tisztes őrjöngés után kaptunk még egy „Skin”-t és egy „Vessel”-t a Conatusról. Aztán viszontlátásra. Lehet feldolgozni. Év bulija márciusban, hejhó. Zola Jesus feltartott kézzel hagyta el a színpadot, és ennél jobb pózt nem is választhatott volna. Győzött. GYŐZÖTT.