Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Beszámoló: Sólstafir / Esben and the Witch / Obsidian Kingdom – Dürer Kert, 2014. november 19.

Azt már a koncertet beharangozó poszterre pillantva is könnyen konstatálhatta az ember, hogy a Negative Artosok ismét egy sokszínű zenei szeretetcsomagot állítottak össze a nem feltétlenül fősodros metal(os)zenéket kedvelők számára. A Sólstafir ugyan már jól bejáratott névnek számít a félunderground berkeiben (ami mondjuk számomra kissé meglepő, nem gondoltam volna ugyanis, hogy ez a banda elbír több headliner turnét is, nem a minőség, hanem a zene jellege miatt), a spanyol Obsidian Kingdom azonban maximum csak az igazi fanatikusok dédelgetett lieblingje lehetett eddig, a felállásból leginkább kirívó Esben and the Witchet pedig inkább tudtam volna elképzelni a Sziget hajnali félhomályában úszó A38 színpadára, mint egy poszt-rockos elemekkel operáló metalbanda elé.

 

Az azonban, hogy a végén az estének remek ívet adott nemcsak a zenekarok különbözősége, de paradox módon az általuk képviselt stílusok közös (főleg hangulati) gyökere is, egyértelműen bizonyítja, hogy itt valaki nagyon értett ahhoz, hogyan kell úgy keverni a kártyákat, hogy a végén mindenki elégedett legyen. A mulatság annak rendje és módja (meg a kiírás) szerint csont pontosan fél nyolckor kezdődött az Obsidian Kingdom félórás szeánszával. A spanyolok saját bevallásuk szerint „nehezen kategorizálható kemény zenét játszanak erős kontrasztokkal” és ennél pontosabb leírást azt hiszem, lámpással se lehetne találni a zenéjükről. Elképesztően kaotikus, egy vérbő hardcore zenekart megidéző vehemenciával előadott dalaikat nem nagyon lehetett elkülöníteni egymástól (mondjuk ebben a kezdetben erősen kása hangzás sem volt a segítségükre), de kezdő adrenalin löketnek nagyon megfelelt a rövid, alig félórás buli. A zaj, mint zenei szervező elem engem mindig megvesz, úgyhogy biztos, hogy a jövőben adok majd egy esélyt a Rider G Omega (mi ez a név?) vezetésével felálló srácok debütjének, a Mantiis – An Agony in Fourteen Bitesnak. Szenvedés Tizennégy Csípésben, elég találónak tűnik.

 

A spanyolok szintizsizsegtetős levonulását a trióban nyomuló Esben and the Witch követte, szintén takkra időben, immár tökéletesen tiszta és egyben súlyos hangzással. Nem fogok zsákbamacskát árulni, a britek lebegős, dream popos, de mindeközben elképesztő mélységekkel operáló zenéje nagyon megfogott, sőt, bizonyos szempontból az egész este csúcspontját jelentette számomra. Végtelenül letisztultan és elegánsan vezették elő a műsorukat, és szerintem a világon senkit nem zavart az, hogy tulajdonképpen nem is metal, de talán nem is rock az, amit csinálnak. Olyan zenekarok sejlettek fel a félhomályban, mint a Bauhaus és a Siouxsie and the Banshees, de mindeközben volt valami ezeknél a bandáknál sokkal ősibb és (ezt a manapság agyonhasznált kifejezést alkalmazva) okkultabb a dalaikban. Rachel Davies énekesnő nagyon szuggesztív, de a transzszerű állapotot nem a színpadi jelenlétével, hanem mély és kifejező hangjával éri el. Persze az elmélyedéshez szükség volt Thomas Fisher riffjeire és Daniel Copeman mindenes szilárd alapjaira is. Hallgattam volna még sokkal tovább is őket, hatalmas pacsi jár az elhozásukért. Lábjegyzetként még megjegyezném, hogy a koncert végeztével lejöttek ismerkedni a merchpulthoz, és minden arra járó archoz volt egy-két jó szavuk, úgyhogy tényleg nagyon szimpatikus társaság.

 

És akkor persze hátra volt még a fő attrakció. Bár a Sólstafir a meghirdetettnél még jó negyed órával korábban is lépett színpadra, az izlandi hősöket ennek ellenére már egy kellemesen szellős teltház várta, amiben egyébként egyaránt lehetett találni marcona viking metalosokat, de Sigur Rós hátfelvarrós farmerkabáttal nyomuló indie kidet is, ezzel is bizonyítva, hogy a Sólstafir muzsikája milyen sok irányból mozgatja meg az embereket. A honfitárs Sigur Rós említésével amúgy sem nyúlhatunk túlságosan félre, mert mondjon bármit is a frontember, Aðalbjörn Tryggvason (aki szerint Izlandon csak szemét vulkánok meg szabadon rohangáló pónilovak vannak), valami lehet arrafelé a levegőben. A két zenekar mind hangulatilag, mind zeneileg egy tőről fakad, és mindketten úgy tudnak monumentálisak és mindent betöltőek lenni, hogy közben csak viszonylag ritkán fordulnak át giccsbe. A mostani koncertprogram természetesen főleg az idei Ótta című lemezre épült, és élőben még jobban kijött, hogy ezúttal milyen sok stoneres, countrysan folkos témát alkalmaztak a poszt-rockos nagyívűség mellett. Mondjuk ezt a cowboykalap alapján is elég könnyedén le lehetett szűrni (de azt valaki mondja már meg nekem, hogy a flitteres rendőrsapkás Addi mi a bánatnak öltözött Rob Halfordnak?). Az előadásba semmilyen módon nem lehetett belekötni, érzéssel és átéléssel nyomták a dalokat Sólstafirék, Addi fantasztikusan énekelt (a lehető legjobb döntés volt, hogy a Svartir Sandar óta már csak az anyanyelvükön), és a hangulat is nagyon megtalált. Ez tényleg az a zene, amire többtonnás gleccserek szakadnak a jeges óceánba, vérvörös napfelkelték lángolnak az örök hóval borított hegycsúcsokon és hűvös fényű csillagok pislákolnak az éjsötét égbolton. Kicsit túl van tolva, persze, de épp csak annyira melodramatikus, hogy azt még befogadja az ember gyomra. A helyükben azonban legközelebb egy gondolatnyival változatosabb dalcsokrot állítanék össze, mert így egy kicsit meztelen volt a király, vagyis hallatszott, hogy a monumentális hangulat ellenére ezek a dalok általában mégiscsak ugyanarra a jól bejáratott sémára épülnek. Ezzel együtt persze végül számomra is eljött a katarzis, méghozzá a ráadás „Fjara” alatt, ami egész egyszerűen fájdalmasan szép (a hozzá készült klip pedig örökre beleégett az agyamba).

 

Összességében a főbanda is kiválóan teljesített, és amíg zenélés közben végig komolyak és önazonosak tudtak maradni, addig a számok között folyamatosan viccelődtek és heccelték a közönséget, és simán lejött, hogy egyszerűen szeretik ezt csinálni, ezt pedig mindig jó látni. Tartalmas és színvonalas este volt, nagyon kellett már egy ilyen, úgyhogy köszi, őrült spanyolok, hideglelős britek és gleccserlovas izlandiak. Shantih shantih shantih.


Kökény Pali - 2014. november 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Sólstafir)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Esben and the Witch)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Obsidian Kingdom)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!