Főkép

„Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.”

 

Mi írhatná le jobban Daniele Finzi Pasca munkásságát, mint eme Csehov Sirályából kölcsönzött – s az orosz szerző előtt tisztelgő Donka című előadásba is beépített – idézet? Finzi Pasca az életet ábrázolja – hol szürreális álomképekben, hol repülésfantáziákba mártva, hol költői, repedezett jégfüggönyön keresztül. Az életet, annak minden álomszerű túlzásával, őrültségével, örömével, bánatával. Porba sújtó melankólia és felhevült örömtánc adják egymásnak a stafétát, az elmúlás és az újjászületés folyamatos körforgásában csak egy biztos: ha van értelme ennek az egész álomszerű, gyönyörűséges és borzalmas létezésnek, akkor az a lélek. Az emberi lélek, melyet keresünk, kutatunk, évszázadokon át, kutatjuk a testben, kutatjuk a művészetben, kutatjuk az álmokban – de nem találjuk.

                                                                                                       

Mert a lélek: csend.

 

Gyönyörű, egyszerre fájdalmas és felemelő csend telepszik a Fesztivál Színház nézőterére – csend, amely a lélekig hatol. Csend, amely maga a lélek. Ott volt Dalí groteszk vászna mögött, a szürreálisabbnál szürreálisabb színpadképek közepette, az értetlenség, a szájtátiság csendjében is; ott volt Ikarusz megidézésének döbbent csendjében, amikor önmaguk börtönébe zárt hőseink kivetették magukat a képzelt kórházi szoba ablakán; és ott van Csehov melankolikus, elmúlásszagú, széttört emlékképek és vércseppekként hulló cseresznyevirágok által tarkított jeleneteinek nosztalgikus csendjében is.

 

Törékeny ez a szépség, és törjük is – mi magunk, éppúgy, mint a színészek a színpadon: mert nem tudunk mit kezdeni vele, ezzel a törékeny kis világgal, amit ránk bíztak. Elvágyódunk, mindig valami másba, valaki máshoz, valahova máshova – nem látjuk a minket körülvevő tökéletességet, a szépséget, nem látjuk a másik álmát, mely oly hasonlatos a miénkhez. Nem halljuk egymás csendjét – ezért törjük össze folyton-folyvást zajos csörömpöléssel. Tán félünk tőle? Ahogy félünk az elmúlástól, a feledéstől, az egymást követő napok megállíthatatlan áradatától – csak egy percre, egy percre állíthatnánk meg, merevíthetnénk ki a pillanatot, tanulmányozhatnánk, nagyíthatnánk ki minden részletét, élhetnénk meg a csendjeit, a mozdulatait, a varázsát… Akkor talán elcsíphetnénk. Mielőtt végleg elmúlik.

 

Levél Csehovnak – mondja az előadás alcíme; és valóban, mintha az egész darab egy furcsa, hol kötözködő, hol szemberöhögő, hol alélt ámulattal tisztelgő üzenet lenne Csehovnak: nézd, értjük-érezzük, amit te, amit hőseid, és még mindig nem tudjuk, hogyan csináljuk… Remekül idézi az orosz mestert az előadás, azzal együtt, hogy – néhány nagyon is könnyen egyértelműsíthető képtől eltekintve – nem képezi le egy az egyben Csehov szereplőit, jeleneteit. Ha a La Verità kapcsán azt írtam: megragadta a szürrealizmus leglényegét; a Donka kapcsán leírhatom: megragadott valamit abból a nagyon orosz, nagyon nagyszabású, nagyon nagylelkű nosztalgiából, amit – valljuk be – kevés nem-orosz művésznek sikerült az évek során.

 

Bátor előadás.

 

Bátor, mert mer lassú lenni, mer hosszan kitartani jeleneteket, mer bőven túlmenni azon a határon, amikor a nézőnek „leesik” a jelentés – mert azt mondja, nem az a lényeg, hogy megértsd, mit akarok kifejezni, hanem hogy átérezd, amit én. Hogy belemerülj. Hogy a színpadot beterítő törött jégszilánkok ne csupán az értelmed felszínét karcolják, hanem igenis, addig törjenek és hulljanak és fájjon neked is, ahogy a táncosok mezítláb pörögnek-forognak az elmúlás szilánkjai közepette, amíg bele nem veszel. Amíg össze nem szorítja a mellkasod az érzés, hogy ne hagyjuk, hogy elmúljon a pillanat, fogjuk meg, amíg lehet… Még mielőtt az egész szilánkosra törik, és nem marad más, csak a hiábavaló nosztalgia.

 

Bátor, mert mer „nem-cirkusz” lenni. Színházibb élmény, mint bármi, amit eddig újcirkusz címen elénk pakoltak, színházibb a La Veritànál is – mintha a cirkusz, az „attrakció” csak ráaggatott függöny lenne, amit ha elhúzunk, mögötte ott egy filozófus bohóc, aki a látomását álmodná színpadra újra meg újra, de a világ csak az „attrakciójára” kíváncsi. Nem baj, mondja, ha attrakció kell, kaptok attrakciót, olyat, hogy a szátok is tátva marad. De mögötte akkor is ott vagyok én, a bohóc, aki színészetről álmodik.

 

Bátor, mert mer káoszba fulladni. A komponálatlanság érzetét keltő tűélesre komponáltság mesteriskolája: amikor a néző csak mereszti a szemét, zavarban van, nem ért – míg be nem szippantja a jelenet, és megérzi, miért futkos össze-vissza a színpadon egy kórházi ágy, miért kaszál el mindenkit, aki az útjába kerül, miért kelnek és fekszenek alá újra meg újra a szereplők, és miért szorítja el a torkunkat a tudat, hogy egyszer minket is utolér.

 

És bátor, mert mindennek ellenére mer derűs lenni. Mintha azt mondaná, oly mindegy, saját cinikus korunkban élünk, vagy Csehov elmúlásszagú, saját valaha volt nagyságának romjain dorbézoló világában, a lényeg változatlan. Derű kell és szeretet és egy kis meghitt csend. És akkor tán rátalálunk arra az elveszettnek hitt lélekre is.