Főkép

Egy nagy bajom van a politikai drámákkal: ahányszor megnézek egyet, mindig elgondolkodom azon, mennyire érdemes ebben az országban maradnom. A régen megírt, a nem a magyar politikai helyzetre specializálódott művek olyan hitelesen tudják bemutatni azt, hogy mi is folyik ebben az országban, hogy szinte felesleges az embernek politikai háttérműsorokat néznie: elég elmenni egy jó színházi előadására, és sokkal többet tudhat meg, mint a tévéből. Persze nem véletlenül választják a rendezők és a színházak pont ezeket a darabokat, hiszen próbálnak amolyan agenda setterként működni, azaz ahogy egy jó szetter felzavarja a vadásznak a vadat, úgy piszkálják meg a társadalom szőttesét, és hozzák a szemünk elé azokat a problémákat, amikről érdemes beszélni. De akármennyire utálok kijönni a fenti érzéssel a szívemben az előadásokról, annyira szeretek is járni rájuk, hiszen tudom, hogy nem szabad elmenni azok mellett, amikről szól: a rendszerváltozás óta lefolyt magyar történelmet láttam Danton halála kapcsán, míg Mefisztó arról mesélt, milyennek is kellene lennie a színháznak. A nép ellensége pedig a birkalélek ártalmairól és a tömeg rettenetesen veszélyes befolyásolhatóságáról szól.

 

Peter Stockmann (Kulka János) egy norvég kisváros tiszteletben álló polgármestere, irányítása alatt nyílt meg az országszerte híres gyógyfürdő, ami élettel és pénzzel töltötte meg a városkát. Testvére, a fürdő orvosa, Tomas (Fekete Ernő) azonban rájön, hogy a víz inkább fertőzi az embereket, mintsem gyógyítaná őket. Mint rendes és felvilágosult egyén, mindent megtenne azért, hogy a helyzeten javítson, a közvélemény pedig még eleinte mellé is áll, de a politika közbeszól: Tomast egyik nap még a nép barátjának nevezik, majd pár perc alatt a nép ellensége válik belőle, nem kisebb ember „segítségével”, mint a saját bátyja. Nem másról szól tehát a darab, mint a politika ronda nagy befolyásoló erejéről, a politikai megfélemlítésről, a tömeg kihasználhatóságáról és a többség veszélyéről.

 

Hol is kezdjem: Peter Stockmann tökéletes megtestesítője annak a politikai stílusnak, mely azt hangoztatja, hogy az olyan ötlet, ami nem az övé, már nem is lehet jó – de ha ugyanazt változatlan formában ő prezentálja, máris remek dologról van szó. Ha valami nem az ő érdekei szerint megy, akkor a szalámitaktika jól ismert formáját képes bevetni. Stockmann polgármesterről egy olyan kampányfilmet rittyentettek, hogy azt bármelyik politikai párt megirigyelhetné (van benne kisgyerek, nagymami, megtekintés, távolba révedés, kiskutya), és ezzel a filmmel rettenetes, hogy milyen hatást képes elérni az egyszerű polgárokon. Aslaksen (Bán János), a nyomdatulajdonos, a Háztulajdonosok Egyesületének elnöke, valamint az Anti Alkoholisták elnöke képezi a többséget, a kisembereket, akiket a legegyszerűbb befolyásolni – elég hozzá néhány nagyon nagy szám kimondása.

 

A Hovstad (Ötvös András) és Billing (Kovács Lehel) által prezentált média is könnyen térdre kényszeríthető ebben a világban (is), hiszen rá kell jönnie a főszerkesztőnek, hogy a közvéleményből él, és az olvasói azt szeretik olvasni, ami az ő fülüknek a legjobban megfelel, így nem mer a polgármester ellen menni. Bár a hajóskapitány, Horster (Lengyel Ferenc) kitart Stockmann doktor és családja mellett, ezért ő is elveszíti a munkáját, viszont remekül egyesül benne a magyar választóréteg egy meghatározó része: nem megy el szavazni, mert nem talál megfelelő alternatívát. És még számtalan más apróság fedezhető fel párhuzamként a magyar valóságban és a nép befolyásolhatóságáról szóló drámában.

 

Színészekről nem lehet egyenként beszélni, együtt teremtik meg ugyanis azt a feszélyezett, a végén a posványtól bűzlő légkört, ami a darab sikerességéért felel. Zsámbéki Gábor remek porondmesterként hozta létre a műsort, minden passzol, a népet a háttérben mindig látni lehet, az előadók a legjobb formájukat adják, megérdemlik a vastapsot minden egyes előadás végén. Kulka János olyan undorítóan modoros és sikamlós politikus, hogy kinyílt a bicska a zsebemben, míg Fekete Ernő Rezes Judittal (Kathrine Stockmann) olyan dinamikus, egymást segítő párt játszottak el, hogy jó volt rájuk nézni. Fekete Ernő, mint tudós és felvilágosult egyén is remekel: szegényt sajnáltam, hogy ennyire a posványba kell beragadnia. A skandináv egyszerűséget díszletben Khell Csörsznek, míg a zenében Sáry Lászlónak köszönhetjük.

 

Nem tudom, hogy ha nem az önkormányzati választások előtt nézem meg a darabot, akkor is így hatott volna-e rám, de minden bizonnyal hatott volna valahogy. A hosszan tartó vastaps mindenesetre jó példa arra, hogy a magyar színházba járók vevők az ilyen témájú történetekre, melyek azt üzenik, hogy civilként tudni kell kiállni a politikai erők ellen, és nem lehet kifogás az, hogy „nem merem”. Szerintem legalábbis.

 

Díszlet: Khell Csörsz m.v.
Jelmez: Szakács Györgyi m.v.
Videó: Varga Vince
Zenei vezető: Sáry László
Dramaturg: Török Tamara
Asszisztens: Tiwald György

Szövegkönyv: Henrik Ibsen

Fordította: Kúnos László