Főkép

Amikor a pénteki koncert előtt újraolvastam a tavalyi Deceiver of the Godsról szóló lemezkritikámat, kicsit elszégyelltem magam, mert eszembe jutott, hogy kissé talán túl szigorú voltam a svéd Amon Amarthtal szemben, és bár még mindig úgy látom, hogy a lemezzel kapcsolatban a kelleténél vastagabban fogott a toll, a Barba Negrában eltöltött négy óra újra megerősítette bennem a zenekarról alkotott elképzeléseimet. De ne rohanjunk ennyire előre, mert az este (szerencsére?) nem csak a svéd vikingek csatahimnuszaitól volt hangos.

 

Hanem az utcára kilépve az égzengéstől is, amit sokan – velem együtt – Thor áldásaként nyugtáztak. Asgard svéd őreinek pont ilyen időjárás dukál: nem is lett volna igazi a hangulat, ha gatyarohasztó melegben vagy verőfényes napsütésben kellett volna elzarándokolni a Barba Negrába (a régibe, nem az „új ZP”-be, amit sokan megilletődött arccal és Supernem jegyeket szorongatva kerestek a műanyag szekercékkel és ivókürtökkel támadó metalosok között). Az időjárás tehát minden tőle telhetőt megtett az este megalapozásáért, és az előzenekarok is ennek reményében léptek színpadra, több-kevesebb sikerrel. A programot nyitó hazai Heroic szettje például kissé elrobogott mellettem, de ezt akár annak is betudhatjuk, hogy a koncert előtt nem volt időm belehallgatni a csapat Hordes című debütáló lemezébe, amit egyébként a bejáratnál ajándékba osztogattak a korán érkezőknek. Az amúgy veterán underground arcokból álló zenekar pagan death metalt játszik kellő szigorral és lelkesedéssel, elég jó szólókkal, de így elsőre némileg kevés kapaszkodóval. Persze lehet, hogy nem is céljuk a slágergyártás, a közönségnek pedig úgy tűnt, eléggé bejött, amit hallottak, úgyhogy a lemeznek mindenképp adok majd egy esélyt én is.

 

A hazai hősök és rövid átszerelés után a cseh Hypnos lépett a színpadra, akiknek az Amon Amarth előtt való szerepeltetése már a kezdetektől érdekes választásnak tűnt, de a közönség vegyes és kissé hűvös reakciója alapján úgy láttam, nem csak nekem. Pedig a 15 éves zenekar kellően odatette magát minden szempontból. Egész egyszerűen arról van csak szó, hogy ez a fajta klasszikus, pőre és kissé tufa death metal láthatóan megfeküdte a dallamosabb témákhoz és közérthetőbb megoldásokhoz szokottak gyomrát. A csehek ráadásul elég sok középtempós (a frontember, Bruno szerint lassú, érzelmes) őrlést iktattak be a programjukba, amivel szintén nem lehetett könnyű belopniuk magukat a szűz füllel érkezők szívébe. Bár a végére, a parkban alvós sztori után helyreállt a cseh-magyar barátság, nem hiszem, hogy a Hypnos túl sok új követőt szerzett volna magának ezen az estén. Mellékesen itt most meg kell jegyeznem, hogy bár zeneileg nagyon tetszett (koncerten és lemezen is), amit hallottam, és emberileg is nagyon szimpatikusak voltak a srácok, a szövegeik olyan mértékben demagógok és buták, hogy (számomra) elhomályosítanak szinte minden más értéket. Komolyan, akkor már inkább a belezés. Zárójel bezárva.

 

Végül kilenc után pár perccel felhangzott a főzenekar nagy ívű heroikus intrója, és mindenki legnagyobb örömére kezdetét vette a több mint másfél órás utazás vikingföldre. A Johan Hegg vezette Amon Amarth egy jól olajozott gépezet állhatatosságával tolta az arcukba az utóbbi kilenc nagylemez legjavát. Bár az életműben lámpással se nagyon lehet találni nem slágerértékű darabokat, a mostani programba tényleg csak a legnagyobb kedvenceket válogatták össze, a megjelentek legnagyobb megelégedésére. És bár az idők során vesztettek a keménységükből, amit elhagytak a réven, azt megnyerték a vámon, mert az újabb albumok dallamosabb témái legalább annyira ülnek (élőben is), mint a kezdeti death-es durvulatok. Mindezek ellenére a műsor közepe táján egy kissé elkezdtem unatkozni. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy a svédek meglepően keveset kommunikáltak velünk, és Hegg is, a néhány kötelező körön kívül (ivókürtből ivás, magyarul néhány mondatot elmotyogás, kisebb közönséghergelés) csak a tételek címeinek közlésére szorítkozott, vagy annak, hogy az Amon Amarth dalai azért mégiscsak egy, azaz egy jól bevált receptre épülnek, nem tudom, de ettől még a tény tény marad. A koncert vége felé aztán ismét elkapott a hév, de a viking harcosoknak arról csak nem sikerült meggyőzniük most sem, hogy többek lennének egy rendkívül szórakoztató, egységesen magas színvonalat nyújtó, de egyáltalán nem fontos metalzenekarnál.

 

Ennek ellenére (vagy akár ennek tudatában is) ha bármikor jönnének, én ott lennék megint, és aki még nem látta őket, annak mindenképp azt ajánlanám, hogy legalább egyszer ugorjon le egy bulijukra, mert a csalódás (és ez elég nagy szó) kizárt. A teltházat és a lelkesen égő arcokat látva pedig azt hiszem, bőven lesz még alkalmuk Odin fiainak, hogy a budapesti közönség előtt bizonyítsanak, ha mást nem is, hát azt, hogy náluk jobban kevesen értenek ehhez a metal elnevezésű mozgó cirkuszhoz.