Főkép

„Hol volt, hol nem volt, a Loire-völgyi Angers-ban 1982-ben kommunát alkottak a város fiatal művészei…” kezdte egykor Marton László Távolodó a mesét a Lo’ Jo történetéről, hogy elragadtatott hangon meséljen aztán „a világ legjobb francia együtteséről” – akik többször jártak már felénk, ékesítették fesztiválok világzenei színpadát – s én személy szerint azt remélem, hogy ennek az 1982-ben elkezdett mesének messze még a vége! Mert a játékuk úgy sodort magával, mint cunami a szalmaszálat! Mert hallani akarom őket, újra, élőben, minél hamarabb!

 

Nagyon szeretem, ha valaki egymással beszélteti a világ dallamait, ritmusait. Ha valahol a ráilleszthető játékok mentén egyszer csak megszületik az egymáshoz illő idegen hangzások játéka – mert mi más értelme volna, hogy immár hallható az egész világ, ha nem ez, hogy beszélgethessenek egymással a hangok. Nagyon szeretem – de azt azért el kell ismerni, ritkán szövődik valóban sosem hallott egésszé az efféle zenei patchwork. Hogy a hallatán ne az jusson eszembe: „ez innen, az meg onnan”, hanem konkrétan ne jusson, ne juthasson eszembe semmi, mosson ki belőlem mindent a zene, s legfeljebb utólag, sokadjára láthassam, hogyan-miként vezettek a zenészek. S akkor se legyen lényeges igazán az elemek sokfajúsága, a karibi, a nyugat-afrikai ritmus, a francia kocsmazene, a sanzonok, a kuplé, vagy akár a tangó – hanem csak az egybefonódó gyönyörű egyediség, ami elragadott magával.

 

Denis Péan igazi, istenverte kobold! Egyszerűen francia akartam lenni, hogy értsem a szövegeit, hogy az így is átélhető kapjon még egy (nem is akármilyen, hiszen értelmi) réteget! Mert a zene jöhet a világ négy sarkából – a személyesség varázslata fogja egybe. Költő-énekes-billentyűs, zenebohóc, vén ripacs, kész, meghajlok előtte, imádom! Olyan érzésem volt vele, mit egykor ef. Zámbóval kapcsolatban – s bár talán tényleg rokon az attitűd, de minden nosztalgiám és szeretetem mellett: ez egy sokkal tágabb lélegzetű pálya. Talán ehhez kell Péan önkritikus franciasága, amely tudatosan lemond a legendás kulturgőgről, az európairól, a franciáról – de megtartja a tágabb horizontot; kapaszkodik a saját gyökereibe, de lombosodását bátran veti a szeleknek.

 

És minden kétségtelen karizmájával együtt meglepő alázattal hallgat oda a játékostársaknak. Richard Borrueau a kezdetektől vele van, az első, cirkuszi produkciókat kísérő, alternatív színi előadások hangi kulisszáját teremtő időktől – könnyedén és nagyon sokféleképpen szólal meg a kezében a hegedű; nemcsak kitölti, de a legjobb pillanataiban teremti magának a helyet az egészben… micsoda munkakapcsolat lehet ez, ’82-től, mint egy régóta tartó házasság! Mondják, hogy a zenekar kiteljesedése nagyban köszönhető Yamina Nid El Mourid és nővére: Nadia bekapcsolódásának – hát nem akármi, amit ők ketten énekkel, szaxofonnal, kasztanyettával, kamel n’gonival (afrikai pengetős hangszerrel) hozzátesznek – mert nemcsak az ének, a dallamok érkeznek tőlük, nemcsak a szóló – de belefésülködnek a ritmusokba is, bőven egyenrangú társaként Nicolas Meslien bőgő- vagy basszusgitár játékának. A dobokat direkt hagytam a végére – mert azt az egész este tátott szájjal bámultam, mit művel a hangszerén Baptiste Brondy. Ezt a ritmusgazdagságot és játékintelligenciát, ahogy a seprűzött jazzalapokat beleépíti a nyugat-afrikai alapokba! Hogy aztán progresszív agressziókba csavarja gátlástalanul… Denis Péan játékostársai bőven vannak annyira hangoltak, mint maga Péan… s az a „vezér” intelligenciáját mutatja, hogy kapnak e hangoltsághoz teret is.

 

„…én pedig az életem legemlékezetesebb koncertjeinek némelyikét köszönhetem nekik” írja Marton László Távolodó – csatlakozom az előttem szólóhoz. Nem is akartuk leengedni őket a Fesztivál Színház színpadáról, Denis Péan még visszaült egy nem tervezett ráadásra is a szinti mellé – de ránk kellett sötétíteni a termet, hogy a közönség belenyugodjon, mára vége. Remélem, hamar visszatérnek! Mert bár elérhetők a dalaik, egy jóízű délutánnál bőven többet el lehet tölteni a honlapjukon, azért a Lo’ Jo élőben az igazi…

 

Előadók:

Denis Péan - ének, zongora

Nadia Nid El Mourid - ének

Yamina Nid El Mourid - ének, szaxofon, ütőhangszerek, kamel n’goni

Richard Bourreau - hegedű, kora, imzad

Nicolas Meslien - basszusgitár, bőgő

Baptiste Brondy - dob