Főkép

Előfordul, és még csak nem is ritka, hogy a régi nagyok koncertjei nyugdíjasklubok nosztalgiabáljaira emlékeztetnek – már amilyen elképzelés él bennem az efféle rendezvényekről, hiszen személyesen egyelőre nem volt szerencsém részt venni hasonlókon –, és amikor a Deep Purple Now What?! turnéjának idei budapesti bulija előtt megérdeklődtem egyik barátomtól, hogy eljön-e, gondolkodás nélkül nemmel válaszolt. Döntését azzal indokolta, hogy úgyis legfeljebb három számot játszanak majd el az új lemezről, és a „Smoke On The Water” meg a „Perfect Strangers” helyett szívesebben hallgatna valami mást, mondjuk egy „Demon’s Eye”-t a rengeteg Deep Purple dalból, ám erre nyilván semmi esély.

 

Szerencsére kevesen gondolkodtak így, és már az előzenekar első számára szinte teljesen megtelt a Sportaréna.

 

Az Ivan and the Parazol ennek köszönhetően több ezres közönség előtt léphetett fel énekesük egyik kedvenc zenekara előtt. A pontos, nyolcórai kezdés pár pillanatig a Burn korszak Deep Purple koncertjeinek hangulatát idézte, ám gyorsan átcsapott – a zene lecsupaszítottsága és Vitáris Iván énekhangja és előadói stílusa miatt inkább a Doors és Cult vonalába tartozó, emellett nyilván rengeteg mai, elsősorban alternatív rockra jellemző elemmel kiegészített – féktelen zenei tombolásba. Felemelő olyan magyar csapatot látni és hallani, akik eleve minden erejükkel a nemzetközi szcénában akarják letenni a névjegyüket, és nem ragadnak le egy zenéjüket eltartani képtelen közönségnél. A fiúk rendkívül szimpatikusak, és a számaikban sincs hiány ötletekből, Iván színpadi jelenléte pedig valóban meghatározó, ezért nem csodálkoznék rajta, ha előbb-utóbb komoly nemzetközi sikereket érnének el, méghozzá teljesen megérdemelten. A négyéves zenekartól mindenképp ígéretes és magabiztos teljesítményt láttunk, és ugyan nem hinném, hogy magam is beállnék majd a nálam korban legalább egy, zenei mércével mérve ugyanakkor több generációval fiatalabb banda rajongótáborába, a saját korosztályukban határozottan befutásra esélyesek.

 

Ivánék utolsó száma után fél órával pedig kiderült, hogy melyikünk döntött helyesen.

 

Kereken kilenckor, a Gustav Holst komponálta Planéták Mars-tételének részlete után – ami szokás szerint kissé Star Wars-os hangulatot teremtett a csarnokban – az öt nagy öreg rögtön a Now What?! albumon hallható „Après Vous”-val kezdett, tüstént megcáfolva barátom félelmeit, vagy inkább előítéleteit. Aztán szünet nélkül lenyomták még az „Into The Fire”-t, a „Hard Lovin’ Man”-t és a „Strange Kind Of Woman”-t, és ugyan ezek a számok többé-kevésbé a DP-setlistek megszokott elemei, az a már-már pszichedelikus atmoszféra – és erre a tobzódó, egymással nem feltétlenül harmonizáló és folyton változó fények jócskán ráerősítettek –, ami az In Rockról származó dalokból áradt, mindjárt a koncert elején abszolút mértékben lehengerelt, és talán nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a közönség egészét is. Majd ismét a legutóbbi albumról játszották el az elborult „Vincent Price”-t, amit később még az „Uncommon Man”, a Jon Lord emlékére írt „Above And Beyond”, valamint a „Hell To Pay” követett – nyilván más korongokról ismert számokkal váltogatva –, vagyis ha nem is hallhattuk itt a teljes Now What?!-ot, azért közel a fele elhangzott, és engem a legkevésbé sem zavart a „Lazy”, a stílusosan a mannheimi rakéta modernizált változatával fokozó „Space Truckin’ ”, a „Contact Lost” és a többi régi vagy régebbi nagy sláger, ahogy a ráadásban elhangzott „Hush” és „Black Night” sem.

 

Annak idején nehezen fogadtam el, most már azonban hatalmas nyereségnek tartom a csapat legifjabb tagját, Steve Morse-t ­– aki azért szintén nem mai gyerek, mivel idén tölti be a hatvanat. A klasszikusan képzett és saját csapatával fúziós zenével kísérletezgető gitáros játéka egyrészt izgalmas színeket visz a csapat muzsikájába, másrészt a régi gitártémák közül sokat – Blackmore-ral ellentétben – a lemezeken hallható módon kezd, hogy abból úsztasson át saját, összetéveszthetetlen stílusába. Morse tökéletes összhangot alakított ki Don Aireyvel, így az új számokban magától értetődően, a régiekben pedig elképesztő tehetségüknek köszönhetően brillíroznak együtt, amihez Ian Paice és Roger Glover adja a sziklaszilárd ritmusalapot. A hatvanöt esztendős Paice nem mellékesen a mai napig keményen és szenzációs ötletességgel dobol; a „Mule”-t kettévágó szólója talán nem volt már annyira feledhetetlen és hosszú, mint az, amit annak idején, még 1987-ben levágott, de az elsötétített teremben LED-es ütőkkel látványosabbá tett kiállással azért nem egy olyan dobost lemosott, aki akár az unokája is lehetne.

 

Az instrumentális részek határozott túlsúlya kétségtelenül a hatvankilencedik évében járó Ian Gillan hangját volt hivatott kímélni, a hangszálak ugyanis nem cserélhetők úgy, mint egy gitár húrjai vagy egy dob bőrei, és gyorsabban is tönkremennek, mint a szintetizátorok. Gillan ennek ellenére meg-megvillantotta ezer közül is bármikor beazonosítható stílusát, és felidézte, milyen volt fénykorában; vagyis nem ordította tele a csarnokot, de a maximumot hozta ki magából, amit ennyi idősen egy énekes megvalósítani képes lehet, sőt, ennél – ha ilyesmi lehetséges – még többet is. Különösen neki álltak jól az újabb dalok, a számok közötti átvezető szövegekben pedig megmaradt régi önmagának, annak a vicces, jópofa srácnak, aki a hatvanas és hetvenes évek fordulóján volt, legfeljebb szívtipróként nem indulhatna egy egyetemista lányok kegyeiért folytatott versenyen.

 

Ami engem illet, most, hogy tudom, milyen volt a koncert, igencsak bánnám, ha nem mentem volna el, és csak sajnálni tudom azokat, akik saját elhatározásból vagy kényszerűségből lemaradtak róla. A Deep Purple ismét, sokadjára is azt bizonyította be nekem, hogy a vérbeli zenész haláláig zenész marad, és egyértelműen a színpadon a helye.